Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-11-24 / 44. szám
2 IPAROSOK LAPJA bizonyságot tehet a falvakon naponként utolsó párnája felett könnyezni látható háziasszony. A nép azonban ezt nem látja be, a szegény városi tisztviselőt, az ártatlan községi jegyzőt és bírót szidják és támadják meg, pedig tőllük porosodhatna az adókönyv ha nem parancsolnák, ők ugyan nem rángatnák ki a nép feje alól a párnákat, de szorítják őket, amit bizonyít a pergő dob, amelylyel a szegény polgárság utolsó vánkosát árverezik el. A nép a végső elkeseredés előtt áll, mert nem érti, hogy miért kell a mostan uralkodó nyomort és szenvedést ily tulszigoru eljárással fokozni. Mi sem értjük, hogy miért kell az adót — éppen most, amidőn pénztelen s még az élelmi czikkekben is szűkölködő télnek nézünk elébe — tüzzel-vassal spanyol inquizitió módszerével behajtani, hiszen a pénzügyigazgatóság czélja nem lehet az, hogy végkép tönkretegye az adózó polgárság ezreit. Méltányos eljárást kérünk tehát az adóbehajtásnál, mert azok a szigorú rendeletek, amelyekkel a végrehajtók kezelik az adóprést, csak arra valók, hogy a népet megingassák hitében, kitöröljék szivükből még a gondolatját is annak, hogy a hatóságok a népért vannak s kötelesek nemcsak az állam hatalom érdekét szolgálni, de a nép javát is előmozditani az által, hogy a megélhetés létminimumát s a legszükségesebb házieszközöket ne vegyék el tőllük. Nyugdíjintézetünk. Nagykároly, 1907. jiov. 24. A társadalom mindazon osztálya, melynél a vagyongyűjtés teljesen ki van zárva, aggodalommal tekint a jövő felé, tömörülni igyekszik, hogy egyesült erővel oly intézményt létesítsen, mely azon időre is biztosítsa részére a mégélhetést a midőn hosszabb időre vagy örökre képtelenné válik arra, hogy a mindennapi kenyeret megkereshesse. Hazánkban az általános nyomor enyhítésére minden városban jótékony czélu intézmények létesültek, melyek hivatásuknak többé- kevésbbé meg is felelnek. Ezen kissebb segélyezési alapokkal rendelkező intézmények azonban az emberiség szaporodtával s ekként az igények megnagyobbodása folytán a hozzá fűzött reményeknek: ma már megfelelni nem tudnak s helyüket elfoglalják modern alapokra fektetett egyesületek. Ha külföldi államokat . tekintjük irányadóul, azok már törvényhozás utján régen intézkedtek az iránt, hogy az ország lakossága foglalkozásra való tekintettel valamely intézménybe** kotelezőleg belépjen s ez által ki legyen kerülve az, hogy betegség, elerőtlenedés esetében egyesek minden segély nélkül az emberiség könyörületének legyen kitéve. . Németországban a 60 millió lakosság egy ötödé betegség ellen, egy harmada baleset ellen, egy negyede rokkantság és aggság ellen van biztosítva kötelező alapon. Közel 500 millió márkát fizetnek ki évenként betegeknek, a balesetek áldozatainak, a rokkantaknak és aggoknak. Ezen összeghez a munkaadók 250, az állam 250 millió márkával járulnak hozzá évenként, mely óriási szocziális müvet az özvegyek és árvák biztosításával készülnek kiegészíteni. Németországban tehát a nyugdíjügy alapjában rendezve van. Francziaországban, Angliában s a nyűgöt többi gazdaságilag erőss államban is kielégítően oldották meg a dolgozó néposztályok beteg, baleset, rokkant és aggkori biztosítását s minthogy a fejlődés megkívánta azt, hogy Magyarországon is a szocziális törvényhozás terére lépjenek, megalkották a kötelező betegsegélyző és balesetbiztosító intézményt s ezzel hazánk is a többi müveit állam nyomába lépett. Eme törvény nehány év elteltével hivatva van mérhetetlen sok jót eredményezni. A leginkább szükséges szocziális törvényt a kötelező rokkant és aggkori biztosítást az állam eddig nem valósíthatta meg, nem pedig azért, mert az oly óriási anyagi áldozatokkal járna, amelyet az állam, a jelenlegi viszonyok között nem volna képes meghozni, mert mindenki előtt ismeretes az a körülmény, hogy hazánkban a korra és haladásra való tekintettel már sok oly intézményt kellett létesíteni, amelyre a többi országoknak szüksége nem volt, pedig gazdaságilag sokkal jobb helyzetben vannak mint mi, de az állam szívesen segélyez anyagilag minden TÁRCZA. A szülőföld. Irta: Octave Mirbeau. Bellard asszony, a cselédközvetitőnő, akinek tehénpásztort kellett volna számomra szereznie, egy napon egy szegény kis gyermeket hozott hozzám, aki szelid, hallgatag teremtés volt s gyengéd, félénk, mint egy fiatal őzike. — Ez a kis jószág már sok mindent megért világéletében ! — mondotta Bellard asszony, — tud ez már mindent. Oda állíthatja az ur, ahova akarja! Bár Bellard asszony magasztalása nem lelkesített valami túlságosan, mégis felfogadtam a kicsikét. A házamba vettem, mint valami finom kis játékot, vagy ritka madarat, csak pusztán a gyönyörűségért, hogy szemeit nézegethessem és mozdulatait megfigyelhessem. Járt-kelt a házban s nem volt egyéb kötelessége, minthogy kecsesen mozogjon és reám nézzen. Sohasem szólt hozzám hangos szóval. Csak a szemei beszéltek; két nagy, jóságos szem, melyek alázatosságot és imádatot árultak el. Tatou volt a neve. Gyíkocska! Ő maga sem tudta, honnan kapta ezt a nevet, annál kevésbbé: ki nevezte igy el? Egyáltalán semmit sem tudott magáról egyebet, minthogy Ta- tounak hívják. Én sem tudtam felfogni, miért kapta ezt a nevet, mert arczán semmise volt, ami ezt az idegen, különös hangzású nevet igazolta volna. Honnan jött? Ezt sem tudta. Emlékezett ugyan rá, de csak nagyon futólagosán és homályosan, hogy mikor még egészen kicsike volt, kézen vezették, hogy lassan-lassan felnevelkedett régi házakban, melyek arról a benyomásról Ítélve, melyet reá gyakoroltak, vagy börtönök, vagy szegényházak lehettek. Ezek az épületek zsuffolva voltak apró, beteges kis teremtésekkel^ akik hasonlóak voltak hozzá s az emberi nyomorúság minden sarkából és zugából sereglettek össze. — A legtöbbje meghalt. Viaszsárga arczu asszonyok ápolták a kicsinyeket, asszonyok, akiknek fekete, hosszú ruháik a földet söpörték, akiknek fejét fekete főkötő fedte s akiknek ajkai a végnélküli imádságtól oly kemények voltak, mint a virágágyak, melyeket megfagyasztott az északi szél. Tatouban ezekből a házakból, melyekben éjjel-nappal folytonosan zúgtak a harangok, hideg folyosóikból, kolos- torszerü udvaraikból, sövénynyel bekerített magas, oszlopos kőfalaikból, kápolnáiból valami csendes borzongás maradt vissza, valami félelem, bizonytalan és téveteg, mint amilyenek az ő
