Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)

1907-10-13 / 38. szám

IPAROSOK LAPJA alatt elfogta a buzgalom a hazai iparpártolás iránt. Felhangzott a jelszó: Pártoljuk a magyar ipart! S most mit látunk ? A láng gyorsan aludt el, mert szalmaláng volt. Lelkesedtünk, kiabáltunk, meg­fogadtuk, hogy csak magyar ipari terméket szerzünk be s tulipánt viselünk annak jeléül. Hol van ma a magyar iparpár­tolás ? Hova lett a tulipán? Eltűnt oly gyorsan, amint az megszületett. Ausztriából vaggonszámra szál­lítják az osztrák árukat Magyar- országba, itt eladják őket s a véres verejtékkel szerzett magyar pénz szépen kivándorol Ausztriába. Pénzünkön kívül kivándorol a nép is, mert a haza földjén már megélni nem tud. Kelengyét, ruhákat Bécsben csi­náltatunk, illetve onnan hozatunk, mert a magyar és a helyi ipari termék már nem elégíti ki becs­vágyainkat. Pártoljuk a magyar ipart! — ezt a jelszót elfelejtettük. Ugyan ki is gondol reá, ha vá­sárolni megy? A kereskedő bármit adhat, senki sem kérdezi, vájjon magyar ipari termék-é ? Két évvel, ezelőtt milyen hévvel, 3 buzgósággal fogadtuk meg, hogy magyar ruhában járunk, magyar gyártmányú kalapot viselünk, ma­gyar gyártmányú nyakkendőt vá­sárlunk. Akkor szivünk is magyar lett, telve volt hazafias lelkesedéssel, készek voltunk, ha kellett volna, vért ontani a hazáért. A magyar iparpártolás gyönyörű eszméjének hatása alatt városunk iparosai is síkra szálltak. Rendez­tek iparkiállitást, amelyen bemutat­ták városunk és vidéke közönsé­gének azt, hogy igenis létezik magyar és helyi ipar, amely ver­senyképes s amelyre büszke lehet minden hazáját igazán szerető férfiú. Két év, illetve 6 hó! Sok idő az. Azóta sok mindent elfelejtet­tünk, hát hogyne felejtettük volna el fogadalmunkat? Elfelejtettük s rosszul esik arra visszaemlékeznünk. Újból kell eljönnie a darabont korszaknak s akkor ismét teszünk fogadalmat s egy évre fellendítjük a magyar és helyi ipart. Mindenki hódol a divatnak. A magyar ipar pártolása akkor divat volt. Ma már divatját múlta. Ma már jó az osztrák áru is. Ma már nem kelt feltűnést, ha valaki „tulipán“ nélkül végig megy az utczán, sőt ság elvét szem előtt tartva a beteg- segélyző pénztárral szemben tá­masztott követeléseiket a mini­mumra nem redukálják, könnyen elérhetik azt, hogy eme két osztály életharczában a védekezés oly mód­ját fogja igénybe venni, mely a szövetség egyes tagjaira csak hát­rányos lehet. Elégedjen* meg a szövetség egy oly összeggel, amelyet a pénztár deficzit nélkül elbír viselni. Ne kí­vánja azt, hogy kizárólag a mun­kások érdekében létesített eme in­tézmény átokként nehezedjen úgy a munkaadó, mint a munkásra egyaránt. Higyjék el: „édesebb a jószivvel adott kenyér, mint a kierőszakolt pástétom“, s ha a betegsegélyző- pénztár tagjai képtelenek lesznek a terhek elviselésére, az orvos­szövetség lesz az egyik tényező ahhoz, hogy az amúgy is csekély magyarság egy része vándorbotot vegyen kezébe s itt hagyja szülő­földjét, hogy idegenbe keressen kenyeret, amelyet az édes hazá­ban Magyarországon az ijesztő ter­hek mellett megkeresni nem tudott. Simkó Aladár. Hazai és helyi iparpártolás. Alig két éve, városunk közönsé­gét a nemzeti ellentállás hatása ünnepélyes csendben várta, mily hatása lesz a teljes leleplezésnek, a nő szinte szemeivel elnyelte a levelet, mely emigy szólt: — Elhagytál, hogy visszatérj a fele­ségedhez. Ezt előre megmontad nekem vakmerő arczátlansággal. Te nem sze­reted a feleségedet, az meg nem sze­ret téged. Ha te szeretnéd, akkor job­ban ügyelnél reá, ha ő szeretne téged, nem menne háromszor hetenkint, hét­főn,'szerdán és szombaton 5 órakor délután, a Via Princzipessa Margherita 65-ös számú ház földszinti lakásába, ahol öt egy huszárhadnagy várja. Norina. Lívia sápadt arczczal, vértelen aj­kakkal, mintha kisértet markolta volna meg a mellét, tántorogva hökkent vissza, egy karszékbe esett és a fejét hátra­vetette. Azonban felébredt benne az önvédelem ösztöne és görcsösen fogta kezében a levelet. Luigi, aki magát bünösebbnek tartotta, mint valaha, le­térdelt előtte, csókolgatta, kedveskedett neki és kezével simogatta a homlokát, melyet hideg veríték borított. — Lívia, drága Líviám ! ... Látod, látod !... Te akartad igy ! Esküszöm, hogy sohasem fogom viszontlátni ezt a nőt! Kérlek csillapodjál? Nem vet­ted észre, hogy mindennek vége ? Hisz az bizonyára látható ebben a levélben. Nem, nem, ne szorítsd úgy össze a markodat! Nem akarom, hogy a papi­ros megszentségtelenitse a kezedet. Nem akarom ! Nem akarom !... Lívia hebegve szól: — Csak nem hiszed, hogy ezt a le­velet most neked vissza fogom adni! — Mit akarsz tenni, Lívia ? — Ez a levél most az enyém! — El akarsz hozzá menni ? Tragé­diát, katasztrófát, botrányt akarsz elő­idézni ?... De vájjon miért? Nem en­gedem, hogy ilyen nővel érintkezzél. . Lívia, Lívia, az egekre kérlek! ... És mivel a nő makacsul ellentállt és a levelet hihetetlen erővel szorította a markában, Luigi az erőszakhoz folya­modott ! A férj aczélkemény ujjaival kiforgatta felesége csuklóját és birto­kába kerítette a papirgomolyt. Lívia felemelkedett és akaraterejének utolsó, kétségbeesett megnyilatkozásával fel­kiáltott : — Ez a nő hazudik! És Luigi, aki biztosra vette, hogy ő a bortány okozója, azt mondta igaz szeretettel: — Ne igyekezzél őt még jobban le­alacsonyítani. Az ő szerelmi bánata engem különben is hidegen hagy. És az ő tüzével, akár igaz, akár hamis, okosabbat nem tehetek, mint hogy a szivaromat gyújtom meg vele. Nézz ide! Nyugodt mosolylyal kivett a szivar- tárczájából egy havannát, a levélből fidibuszt csinált, lehajolt, hogy a kan­dalló égő hasábjait érintse meg vele, aztán az előkelő dohányos ügyességé­vel a lobogó papirossal meggyujtotta a szivarját. Mikor a levél utolsó maradványai a kandallóba estek és az első füstkarika diadalmasan szállt fel a Luigi szájából, a nő átölelte meztelen karjaival és be­borította őt sokat ígérő, lenge pongyo­lájával. — Oh! Luigi, Luigi, te angyal vagy! És nehány perez múlva kialudt a szivar.

Next

/
Thumbnails
Contents