Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-05-19 / 18. szám
IPAROSOK LAPJA 3 hogy az szilárdan soha többé összeforrasztható ne legyen. Hogy miért, mi czélból ? Talán, hogy egy más — még a szoeziálisták által sem eléggé ismert — még senki által ki nem próbált társadalom-rendszer alapjára fektessék egész jövő exiszten- cziájukat. Teljesen kielégítő és meg- nyugtató feleletet kivétel nélkül minden ember számára ez ideig senkitől, még a leghíresebb szoeziologusoktól sem kaptak. Levegőbe rajzolt és szivárvány-színekkel kifestett várakozást véresszáju agitátorok önző czéljaikért prédául odaengedni a mai társadalmi rendszert nem lehet és nem is szabad. Ez sem nem háború, sem nem forradalom, hanem tömeges öngyilkosság volna. Az idő megalkotta a mai társadalmi rendet, épp úgy meg fogja -alkotni a jövőjét is. Szélsőségek az emberi társadalomban lehettek az ember megteremtésekor és lehetnek ennek pusztulásával. A kérdő állomástól a végállomásig csak közbeeső állomások lehetnek. Minden józan gondolkozásu ember tudja, hogy épp úgy, mint a múlt társadalmi rendszerek, á jelenlegi sem lehet állandó. Ellentétek lecsiszol- tatnak és újak keletkeznek. Minden égyes embert teljesen kielégíteni sohasem lesz lehetséges és mindaddig, amig csak két ambicziőzus vagy hevesebb vérmérsékletű ember lesz a többiek között, nem lesz teljes a megelégedés és a boldogság. A munkaadó iparosság vezetői is tisztában vannak evvel s éppen ezért, bár nem kíván a múlt állapotokból semmit sem visszaidézni, ami az általános követelményeknek nem megfelelő, mégis tartózkódniok kell bizonytalanságba vezető ugrásoktól, mert ezzel nemcsak maguknak, hanem a köznek is árthatna. A munkaadó iparos érdeke kapcsolatos a közérdekkel. Amikor alulról jött különböző támadásokkal szemben védelmezi a maga érdekeit, ugyanakkor megvédi a közérdeket is. Evégre is nemcsak a nyers erő dolgozik. A munkaadó, aki hivatása kellő fokon áll, állandóan lázas elfoglaltság1 ban él, van munkája, teendője, még pedig sok, és nem könnyű, hanem a legnehezebb, amely igen gyakran teljes idegzetét tönkre teszi. A szoczialista persze ezt semmibe sem veszi, mert ennek elismerése illuzóriussá tenné működésük java részét. A munka vállalkozójára, mesterére igenis szükség van! 0 képezi a kapcsot a mégrendelő nagyközönség és a munkás között. Nemcsak közvetítő a megrendelő és munkás között, hanem az egész munka előmunkása is; sőt anyagi és erkölcsi felelősséggel, sőt rizikóval megterhelt előmunkása. Bár folyton dolgozik, munkájának eredménye, gyümölcse mégis bizonytalan. Ez a társadalmi berendezkedés önmagától keletkezett a közönség kényelmére, igényeinek kielégítésére szükségképpen. Ez képezi létjogosultságuk alapját és mint fontos hivatást betöltő társadalmi elemnek eminens joga van megkiyánni a társadalomtól, amelynek reá szüksége van, hogy ne támadjon, és ha jogtalanul, csupán poziczióért támadnak, kellőleg megvédje; viszont a munkaadók tudják és emberi kötelességüknek ismerik eí azt, hogy annak a munkásnak, akinek a sorsa az övékével kapcsolatos, az adott viszonyok között tisztességes exisztencziát érdeme szerint biztositsanak. De hogy ezt megtehessék, — miután ez nem rajtuk áll egyedül, — szükséges elsősorban, hogy" az állandó és békés munkálkodásra a munkások részéről kellő garancziát bírjanak. Sztrájkkal, bojkottal, zárlattal, terrorizmussal a munkás sorsán segíteni nem lehet, bebizonyította ezt a mult a mai napig. Mindezek azonban megszülték az ellenhatást a munkaadók szer% vezkedésében. Bár a két szervezet ma még igen távol áll .egymástól, mégis hiszem, hogy ha a munkások szervezete emberhez illő modorban nyíltan és őszintén közeledik a munkaadókhoz.: egymást megértve, együttesen fogják keresni a módot, alkalmat és lehetőséget arra nézve, hogy a velük gazdaságilag összefüggő munkás helyzetét fokozatosan javítsák. Szívesen teszik ezt, ha a munkásság részéről igazi őszinte, becsületes jóindulatot tapasztalnak. De a mai garázda rendszer — ezt minden józan embernek be kell látni — egy cseppet sem alkalmas arra, hogy a munkás iránt akár náluk, akár a nagy- közönségnél részvétet keltsen. A munkaadók rendet és békességes munkálkodást akarnak. Másképen nem bírják azt biztosítani sem maguknak, sem a békességben dolgozni akaró munkásoknak, meTt — tisztelet ezeknek — van sok olyan munkás, akit csak a véres szájú, agitátorok és az ezeket vakon követő hívek terrorizmusa kergetett a szocziáldemokrata szak- szervezetekbe. A nagyközönség és a munkáltatók gondoskodása csak akkor fog a munkások iránt feléledni, ha a munkások tart közülök egyet, azt elhalmozzák kegyeikkel, kitüntetéssel, jól fizetik őket — habár nem mindig saját zsebeikre, — mert szükségük van reá, hogy tudják, mit tesz az alárendelt hivatalnok, hogy él, mit beszél, mit eszik, kinek mennyivel adósa, mikor és mennyit dolgozik, hány gyermeke van, kivel él baráti, kivel ellenséges viszonyban. Az ilyen besúgó előtt nincs se Isten, se ember, se vallás. Nincs családi szentély, nincs becsület, nincs irgalom, nincs részvét, nincs gyermeki könyü, mert egy czél vezérli: reászolgálni arra a főnöki kegyre, amely előttük az egyedüli boldogító, amelynek meleg sugaraiban sütkérezve érzik magukat a legboldogabb embereknek. Az ilyen emberi érzésből kivetkőzött fenevadak beférkőznek minden társaságba, meghallgatják a beszélgetéseket, tisztviselőtársaik magán érzelmeit kifürkészik s mikor már mindent megtudtak, amely őket czéljaik elérésében elősegítheti: akkor sietnek tudtul adni annak, akit érdekel s ha nem találják híreiket elég érdekeseknek, megtoldják körmönfont ravaszsággal kigondolt mesékkel, csakhogy akadjon horogra egy, akinek árthassanak, akinek szenvedésében gyönyörködhessenek. Az ilyen Istentagadók előtt nem szent a családi szentély sem, befúrják magukat a családtagok közé, kitudják a legelrejtettebb családi titkokat — s minthogy rendesen a sors által jó beszélőtehetséggel vannak megáldva — azt kibővítve adják elő, megtoldva képzeletük által szülte nagyításokkal, mig végtére azt sem tudja senki honnan, de ott látja magát, hogy féltve őrzött legelrejtettebb titka is annak* birtokában van, aki előtt legnagyobb érdekében állott volna titokban maradnia. És ezek elől nincs menekvés, mert nem tudható, melyik a sok közül, csak sejti az ember, s ha van is eset arra, hogy szerepükön rajta vesztenek, megvédi őket a főnöki kegy s a szegény elárult alkalmazott hallgatni kénytelen, elnyeli a. keserű falatokat, hacsak azt nem akarja, hogy állását veszítse s családjával együtt a nyomornak legyen kitéve. Ezek a páriák rendesen besúgásaik árán magas állásba jutnak s mikor már elérték azt a polczot, ahol már tovább nem haladhatnak, megrögzött rósz hajlamaikból kifolyólag keresnek egyet maguknak, aki náluk teljesítse azokat a szolgálatokat, amelyet eddig ők teljesítettek. S ez igy megy éveken keresztül, igy, egy emberéleten át. Nem az fáj nekik, hogy miért nincs nekik, de az: „miért van másnak csendes, nyugalmas családi, anyagi gondmentes élete, miért van becsületes, tisztességes foglalkozása és neve“. Ezeket tartom én a világ legnagyobb gazembereinek, ezeket a bornirozott alakokat, mert tényükhöz a lopás, rablás, gyilkolás, fosztogatás megbocsátható bűn s csak egy van hozzá hasonló, s ez — a „hazaárulás“. Ókmis Rádala. Asztalos urak szives figyelmébe! KENCZE (Fiiul szavatolt tiszta* 3sa*plxa*tó TÓTH DÁNIEL fiiszerkereskedésében (Nagykároly, Fényi-út 19. (csendörlaktanyával szemben.) \ . i -
