Iparos Lap, 1907 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1907-06-12 / 11. szám
junius 12. IPAROS LAP 3-ik oldal Aki ipart űz, tudja jól, hogy a segédek legnagyobb része, amikor munkába lép, még a szerszámot kezébe sem vette, már 10—20 korona előleget kér. A sociális mozgalmak által előidézett azon rettenetes állapot, amit az enyves kezű vezetők teremtettek, (lásd a Kardos esetét is) valósággal belekényszeritik a munkaadót abba, hogy ha a segéd előleget kér, azt meg is adja, mert ellenkező esetben vagy szemébe vágja a segéd mesterének, hogy kócosnál nem dolgozik, vagy szónélkíil otthagyja azonnal; a munkás pedig ma becses portéka, annak kedveskedni kell, nem szívesen ugyan, de előlegez a munkaadó pár forintot.— Ez az előleg pedig nem apasztatni, de gyarapodni szokott, legtöbb esetben egy része oda is vész. Sok esetben pedig idegen helyről jön a munkás, beküldi munkakönyvét előre és hogy munkaadójának lakhelyére utazhasson, kér 10—20 korona útiköltséget, azon Ígéret mellett, hogy azt heti levonásokkal ledolgozza. A segéd meg is érkezik és 1—2 hétig dolgozik, aztán munkakönyvé hátrahagyásával odébb áll, mert vagy a város nem tetszik neki, vagy a szakszervezet lebeszéli és elutaztatja, vagy elcsalja egy másik munkaadó, de az előlegül adott 10—20 korona, (sokszor több is) még le nincs törlesztve. Ez az eset még szerencsés eset. De akárhány esetben el sem jön a munkás, ha eljön, munkába sem áll, hanem megy az iparhatósághoz és követeli lehetetlen indokolással munkakönyvét, amit az rendszerint visszaadni is rendel. Mit tehet a kirabolt iparos ? Semmit. A segéden nincs mit behajtani, oda vész pénze, nézhet más „öntudatos“ munkás után, s az itt elmondott kirablási processus megesik vele egy évben néhányszor. A hatóság nem tesz semmit ezeknek a visszaéléseknek a megszüntetésére, pedig ha a törvényt kellőképen alkalmazná, ezt a kirablásdi játékot is meglehetne szüntetni. A segéd tudvalevőleg hiába hagyja hátra munkakönyvét, mégis igyekszik munkába lépni mihelyt alkalma van ahoz. A segéd, ha az előlegező munkadót otthagyja, vagy munkába sem áll, nemcsak azzal tett kárt a munkaadójának, hogy az segéd nélkül maradt, hanem pénzét is elvitte. Ennek orvoslására van alkotva az ipartörvény 90. §-a, mely igy szól: 90. §. Az iparos oly segédet fel nem fogadhat, ki az előbbi munkaadóval kötött szerződésnek (szóbeli megegyezés is az. — Szerk.) törvényes megszűnését (15 napi felmondást. — Szerk.) vagy azt, hogy munkaszerződése a jelen törvény értelmében felmondás által megszűnik, nem igazolja. (A munkakönyv átadásával. — Szerk.) Aki ily igazolás nélkül (munkakönyv nélkül) segédet alkalmaz, az a segéddé. egyetemlegesen fele ős az illető iparosnak (akit otthagyott, vagy becsapott. — Szerk.) a segéd eltávozása okozott kárért. Ezt a 80. §-t sem láttuk kellő módon alkalmazva, mert legtöbb esetben s kártérítés nélkül ki kellett adni az iparosnak a munkakönyvét, de amikor a munkaadó törvényes ok nélkül elbocsájtja a segédet, minden egyes esetben teljes kártérítést fizetett a segédnek. (Folytatjuk.) Szaímár és Németi. Egyeseknek bármennyire is különösen tetszik szülő városunk nevének fenti ketté választása, mégis tény az, hogy ezen ketté választásnak történelmi múltja, s a városi magistratus és törvényhatósági bizottság szükkeblüségén, s a többség féltett egyéni érdekén felépült jogosultsága ma is van. Szatmári és Németit régebbben a Szamos folyó választotta ketté. Ezen természetes határvonal a zárda kert és két Viz-utca mentén húzódott keresztül s nyomait az újabb kor munkássága enyésztette el. Mint két ikertestvér egyszerre egy időben létesült s együtt fejlődött e két városrész s a folyó mely őket elválasztotta sohasem volt gátja a közös haladásnak, az együtt működésnek. Mindkét városrész lakosságának zömét az iparosság képezvén, ezek csak üzleti szempontból ipar és kereskedelem terén keltek egymással versenyre, de minden egyéb más tekintetben mint osztályos atyafiak állottak egymás mellett. És mégis mily furcsa a mostani további fejlődés ! Ma már a Szamos folyó vize nem választ bennünket ketté, s egykori medrét hatalmas épületek fedik, szép virágos és gyümölcsös kertek diszitik. De ezzel a természetes vonallal, ezzel az ipari versengéssel együtt elenyészett a két városrész közötti egyenlőség, osztályosság tudata is. A kis Viz-utca még ma is viseli e nevet de ez a név ma már nem az osztályos atyafiság határvonala, nem a testvéries megosztozkodás mesgyéje, hanem a mostoha bánásmód jele. Eddig tart Szatmár, és ne tovább! Innét kezdő- dőleg már sötét, vagy legsötétebb Németi. Első statió a Zárda-utca. Mi szüksége van ez utcának kövezetre ?! Igaz ugyan, hogy ma már város szivéből a vasúti állomáshoz talán a legrövidebben vezet, és szekér forgalma is meglehetős, de kövezetei sok más utcával együtt ez sem érdemel mert németihez tartozik, s talán mert csorda is járja! Az irgalmas nénék kertje üdülő hely, a reá szálló porfelhő tehát mit is ártana ! ? No de menjünk tovább. Igazán nevetséges mondják manapság szatmári testvéreink, hogy ez a németi mennyire telhetetlen, még piacot is kíván! Hát nem elég hogy van neki István-tere, s azon elég sürjen verklis, ringispil és hajó hinta, a mely őket gyönyörködteti ; hát nem elég, hogy a városi magistrátus igazán számottévő zöme, a sok városi végrehajtó és becsüs ott lakik; hát nem elég, hogy van kijáró csór-
