Iparos Lap, 1907 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1907-07-07 / 14. szám
julius 7. IPAROS LAP 3-ik oldal Ismételjük: tisztelet a kivételnek, mert vannak kivételek is, de nem Szatmáron! Mint cikkünk elején említettük, a helyi sajtó is szívesen kezd foglalkozni az ipari ügyekkel, valamennyi többé-kevésbbé jóakarattal teszi ezt, de mert eredeti dolgozatok birtokába, fenti kijelentésünk szerint jutni nem bírnak, vérbeli iparos iró Szatmáron nincs, cikkeik számításba nem jöhetnek, figyelemre méltó dologgal — a „Szamos“ kivételénél — elő állani nem bírnak, legfeljebb némely lap személyes izü, rejtett célú, polemizáló eszmefuttatással állott elő, mint pl. a „Szatmár“ tette az utóbbi időben, amióta kiadóhivatalában a sociálde- mokrata párt tanyát ütött, amióta a sociálista párt inforinátiója révén jelenhetnek meg benne közlemények. Ünnepélyesen kijelentjük, hogy sem a mi, sem a város közönsége szemében nem valami esemény számba menő dolog a „Szatmár“ közleménye és hogy most (utoljára) éppen a „Szatmár“-ral foglalkozunk tesszük ezt azért, mert hivatottaknak érezzük magunkat arra, hogy legutóbbi számában foglalt cikkének nevetséges fejtegetéseit egyrészről kellő mértékére szállítsuk le, másrészről pedig, hogy a cikk írójának elmondjuk azt, amiről halvány sejtelme sincs, továbbá, hogy bebizonyítsuk azt, miszerint: vagy rosszakaratú céllal Íródott cikke, vagy bennünket akart vele piszkálni, vagy pedig — ami legtermészetesebb — előbbi leküzdötte elfogultságát és a később érkezettől kérdezé: — Rokona volt talán ? — Oh, sokkal több, — feleié amaz, — egyetlen mindenem e földön, vőlegényem volt, nagyon szerettük egymást, egy hó leforgása után megesküdtünk volna. Megdöbbenve hallgatta az előbbi e vallomást, végül nagynehezen hebegte a kérdést: — Bizonyos ön abban, amit mondott, nem tévedés, vagy félreértés ez ? Mert az itt nyugvó halott az én vőlegényem volt . . . Az utóbb érkezett leány még nem felelhetett, midőn belépet egy harmadik nő, hangosan zokogva, karján egy két évesnek látszó kis gyermekkel, mely egy hatalmas virágcsokrot szorongatott apró kacsói közt. Fuldokló zokogással lép a ravatalhoz, a gyermeket a halott fölé emelve mondja neki: — Itt nyugszik édes apád, szegény kis magzatom ! Lásd, a halál elragadta őt tőlünk irgalmatlanul, mielőtt jóvá tehetett volna mindent, neolyan témát tűzött ki feldolgozásra, amihez nem értett. Magának a cikknek veleje az, hogy az Építőiparosok szövetsége a szatmári nagy vállalkozók eszméje volt, ezáltal kijátszották a kisiparosokat, akik most nyomorúságba lettek hajtva a szövetség által. Az Építőiparosok Szövetségének céljával és működésével szövetségen kívül állók nem ismerősek. Nagy gyűléseinken, ahol a sajtó számára ajtónk mindig nyiiva volt a „Szamos“ kivételével egy helybeli lap tudósítója sem jelent meg soha, mert ha megjelent volna, máskép vélekednének a szövetség működéséről. E szövetségi nagy gyűléseken megtudhatta volna minden lap tudósítója, hogy minden fontosabb, az összeség érdekeibe vágó mozzanathoz felhatalmazást kért a vezetőség; megtudhatta volna azt, hogy a kisiparosoknak nevezett szövetségi tagok voltak azok, akik kijelentették egyhangúlag, hogy: nem tárgyalunk! Megtudhatta volna ott azt is, hogy éppen a nagy iparosoknak nevezett szövetségi tagok voltak azok, akik húzódozva mentek bele abba, hogy a szövetség által kidolgozott nyilatkozat aláírása után szabad-e dolgoztatni, és csak akkor fogadták el, amikor a kisiparosoknak nezezett egyének lelkesedve jelentették ki, „hogy ha nem lesz elegendő munkás, el megyünk mi (a kisiparosok) dolgozni, de nem engedünk többé a munkások hatalmi túlkapásának.“ ked nevet és engem hitvessé téve a világ törvényei szerint is. Ah, egy hó és miiyen bolgodak lettünk volna, egy hónap választott' már csak el a sóvárgott boldogságtól. Ki karol majd fel, ki vigasztal most majd minket? A két leány meglepődve pillantott a kesergő, szegény nőre; aztán mintegy közös megegyezéssel hozzálépnek és szeretetteljesen vigasztalják a boldogtalant. Az elsőnek jött azt mondja, hogy ők a halott rokonai és hogy nem hagyják el sem őt, sem gyermekét sohasem. Rokonuk hitvesének tekintik, hisz isten előtt úgyis az volt már. További beszélgetésüket már nem érthettem meg, a pap érkezése, a koporsók leszögelése és a beszentelés ceremóniája lehetetlenné tették ezt. Csak azt láttam, hogy a három nő testvérként karöltve követte a halottas kocsira helyezett koporsót a temető felé. Közbevetjük itt, hogy Szatmáron nagyiparost, vagy nagy vállalkozót nem ismerünk — mert nincs ! Lehet, hogy a mi szükebb határainkon belül, amely munkaadónak 5—10 segédje van az már a mi vidéki szemünkben nagyiparos; de a nagyiparos, vagy nagy vállalkozó jelző csak éppen oly mértékben illeti meg ezeket az 5—10 segéddel dolgozó munkaadókat, mint a mai cimkórságban megilleti gazdája szemében a mosogató szolgálót a kisasszony titulus. Szatmáron csak egyféle iparos van és ez mind kisiparos. Hogy a kisiparosok között vannak szegényebbek és jobb módúak, kép- zettlenebbek és képzettebbek ez még nem jelenti azt, hogy a képzettebb és jobb módú már nagyiparos, vagy nagy vállalkozó, miután tudvalevőleg a nagyipar ott kezdődik, ahol már legalább 20—30 szakmunkás foglalkozik gépek igénybe vételével egész évben; mig nálunk a gépekkel dolgozó iparosok sem képesek a törvényben említett 20 szakmunkást sem állandóan foglalkoztatni, sőt tizet sem, mert annyi munkájuk nincs. A gépek nélkül dolgozó kőműves iparon sem találunk olyan mestert, aki egyész nyáron állandóan 20 segéddel dolgoztasson. A rendelő körrel biró mesterek átlagosan 5—6 segéddel dolgoznak. Tehát hol vannak Szatmáron azok a nagy iparosok és nagy vállalkozók ? Tegyük fel azonban, hogy tényleg van Szatmáron egy-két nagy vállalkozó, akikre céloz a „Szatmár“, akik évente nagy forgalmat produkálnak, s nézzünk szét a szövetség létesítésénél kifejtett ténykedésük körül. Az építőiparosok Szövetségének eszméjét a Budapesten tartó kilenc hónapos épitőipari-ipari sztrájk hozta magával. Addig mig Budapesten kilenc hónapon keresztül tartott az építőipari válság, addig vidéken a budapesti agitátorok izgatási folytán oly szemérmetlen játékot űztek a munkások országszerte, hogy a munkaadók helyzete valósággal lehetetlenné vált. A vidéki kőműves segédek napi 4—5 korona bérért nem dolgoztak semmit. Jelszó volt: elfogadni a felajánlott munkát és a legmesszebbmenöleg lopni a napot, ügy hogy a segédek legnagyobb része a tiz órai munkaidőből alig dolgozott 2-3 órát, mihelyt a mester nem volt a háta megett, képes volt a téglát feltenni, levenni, ismét visszatenni óraszámra. Ezt nevezték amerikai sztrájknak. (Magyarul: rablás.) Ezen tűrhetetlen állapot vég-
