Evangélikus főgimnázium, Igló, 1905

i3

Gúlír Márton kartársunkat ünnepeltük. Ünnepeltük az ősz tanférfi ut, ki, nem érezve a 40 kemény tanév súlyát, ifjú hévvel, határtalan lelkesedéssel tanítja még most is, midőn mások ily nagy munka után pihenés és nyugalom után vágyódnak, az ókor tudományát, irodalmát és művészetét.

Megható volt az a pillanat, midőn az őszbevegyült tanítvány, ki kenyerének javát már megette, fölidézte a múltak emlékeit, azon időket, midőn mint gyermekifju hallgatta az akkor még szintén fiatal, talán pályálya kezdetén álló lelkes tanár atyai intéseit. Szép szavakban méltatta Klug Ottó ügyvéd a volt tanítványok nevében azt a buzgóságot, odaadást, melyet nesztor-kollegánk a múltban kifejtett volt.

Az idő kereke e negyven év alatt nagyot fordult: uj eszmék, uj áramlatok kerültek felszínre, melyek iskolánkat sem hagyták érintetlenül; megváltozott minden, csak egy nem: a lelkesedés, a buzgóság a tanításban, melynek mintaképe Gúlír Márton szeretett kollegánk volt mindig.

Ki is emelte ezt üdvözlő beszédében az ifjúság lelkes szónoka, de még szebben, még határozottabban intézetünk derék igazgatója, valamint a nyugalomba vonult kartársak szerencsekivánatainak őszinte tolmácsa.

Nem részletezzük e helyen a küldöttségek hosszú sorát, melyek az egyházközség, a város s más társadalmi körök részéről mindkét jubilánst fölkeresték, csak nehány megható mozzanatot akartunk kiemelni.

A jubileum percei elröpültek. A volt tanítványok serege szétment a szélrózsa minden irányába, de nem üresen, nem sívár lélekkel, hanem azzal a tudattal, azzal a szent meggyőződéssel, hogy egy emberöltőn át kifejtett munkásság csakugyan meghozza Isten áldását.

S ha majd az eltávozott tanítványok lelki szemei előtt megjelenik olykor-olykor az alma mater, bizonyára eszükbe jut a nagy költőnek, Arany Jánosnak kedves versecskéje:

»Mint a madár a fészkére,

Szotnjú vándor hűvös érre,

Mint a gyermek anyaölbe:

Vágyom én e nyájas körbe.«

L.