Evangélikus főgimnázium, Igló, 1903

a hosszúkás Lido sziget terül el. Oly kép, melyet híven ecsetelni nem vagyok képes. Innen lemegyünk a templomba. E templom falába hatalmas márványlap van illesztve, mely márványtáblán magyar felirat olvasható. Ha jól tudom, e táblát 1896-ban magyar zarándokok erősítették a templom falára.

Miután e kis szigetet megtekintettük, ismét hajóra szálltunk, mely lakásunk közelében kötött ki. Mivel az ebéd ideje még el nem érkezett, a rendelkezésünkre álló rövid időt a hal- és gyümölcspiac megtekintésére fordítottuk. A nagy lárma, sürgés-forgás már messziről elárulta e helyeket, hol az emberek nagy tömegbe verődtek össze. Jó ideig gyönyörködtünk a néptömeg folytonos hullámzásában, de csakhamar itt volt az ebéd ideje, kénytelenek voltunk tehát haza sietni. Ebédünkkel gyorsan végeztünk, mert a délután óráit Velence legszebb helyén, Lido szigetén óhajtottuk eltölteni.

Két óra lehetett, mikor hajónk a víg magyar csapattal a Lidónak tartott. Alig telt bele egy jó negyed óra s mi a sziget északi csúcsán már is kikötöttünk. A velenceiek tulajdonképen csak a sziget északi részét nevezik Lidónak, déli részét Malamoccónak hívják; e rész Mala- mocco várostól nyerte nevét. Az ódonszerű falak, középkori cellák, tömjénes templomok után csakugyan jól esett szemünknek a viruló és zöldelő természet: a viritó fák, a különféle színekben pompázó bokrok, árnyas ligetek. A mi Margitszigetünk ez olasz földön, Velence szomszédságában, zúgó tenger vizében. A gyönyörű fürdőtelepen csak úgy hemzsegett a sok idegen; itt vagy két angol vágott fontoskodó képet, amott vagy hat nyugtalan német robotolt térképekkel és könyvekkel, a viruló természetnek megfelelő hangulatot csak mi bennünk magyarokban ébresztette a sohasem lankadó lelkesedés, mely túl a tengeren is megkülönböztet minket minden más nemzet fiától. Magyar daltól hangzott Lido tengerpartja, magyar dal mellett ringatóztak a tenger hullámai. Fiaink gyermeki kedélylyel szaladtak a beállott apály miatt távolodó hullámok után; összeszedtek mindenféle kagylót, vígan kotorásztak a finom tengeri homokban. Mintha maga a természet is fokozni igyekezett volna örömünket: a nappali borongós időt és a mogorva fellegeket nyájas napsugár kergette szét. Mily szívesen maradtunk volna még e remek tengerparton, mily örömmel fogadtuk volna a dagadó tenger mormoló és zúgó visszatérő hullámait!

Alkonyodni kezdett. Búcsút vettünk a megigéző panorámától — talán örökre. Hajónk már fészkelődött a kikötőben, estére járt az idő.

Fél óra múlva már ismét a Sandwirthben voltunk, de nem fáradtan, nem elcsigázva, mert a szabad természet, az illatozó virágerdő uj erőt kölcsönzött mindnyájunknak; úgy éreztük magunkat, mint idehaza, az örökzöld ózondús fenyvesek bérces honában.