Evangélikus főgymnásium, al-reál tanoda, elemi- és felsőbb leány-iskola, Igló, 1866
5 Részemről csak örülni tudok, hogy a t. igazgatóság ép azon osztályokban bizta reám ezen evangyelmi tan előadását, melyeknek növendékei felől lehetlen a legjobb reményekben nem ringatnom magamat, tudván, hogy minél ifjabb a kebel, annál fogékonyabb egyszersmind, különösen a vallás igazságainak befogadására. Midőn ebbeli legfőbb irányomat eléggé kiemeltem volna, az önmagam iránti hűség mint prot. tanártól még csak azt kivánja, hogy ezt saját példámmal és életemmel is megpecsételvén, hitéletünk legfőbb elve szerint a korral és annak szellemével lépést tartsak, — a lélek és emle tárházába, szorgos méh gyanánt folyvást gyűjteni, s ezeket okszerűen feldolgozva, velők az ifjúságnak szolgálni, szóval az önképzés kötelmének lehetőleg megfelelni, mindez együttvéve az önmagam iránti hűséget teszi. Ezekután következnék az irántadi hűség, kedves tanuló ifjúság! Kinek ne lüktetne erősben szive e varázsszó hallatára, mely annyi emlékeket költ fel lelkűnkben ? Kinek ne gyuladna örömre kebele, ha rajtad legeltetheti szemeit, óh viruló ifjúság?! Van-e hát szebb hivatás, dicsőbb pálya és nemesb feladat, mint téged nevelve oktatni, s szived termékeny földébe az igaz, szép és jó örök eszméinek mennyei csiráit oltogatni ? Te vagy a mi nagy horderejű működésünk magasztos mezeje, te vagy örömünk, büszkeségünk, reményünk, s mi, ha kincseinkkel akarnánk kérkedni, a Grachusok anyjaként, önérzetes büszkeséggel reád mutatunk! Öröm dagasztja keblemet és hálaáldozat emelkedik szivem oltáráról ég felé, hogy a gondviselés módot és alkalmat nyújtott e mezőn használhatni hazámnak, egyházamnak! S hogy ezt minél nagyobb mérvben tehessem, hű akarok lenni mind végig irántad, kedves ifjúság! Ez irántadi hűséget pedig akként vélem legjobban megoldani, ha az oktatás és nevelés körül a veled való érülközésben a jósággal szigort, a szeretettel fegyelmet és rendet, a gyöngédséggel következetességet kötök össze, s mindenben mindenki iránt igaz leszek. Általában szemben az ifjúsággal, úgy tartom, ez a főelv: „Non omnia possumus omnes.“ A hány ugyanis az ifjú, annyi a különféle tehetség egyszersmind. S minthogy a nevelés újakat nem teremthet, csak a meglevőket fejti, miveli: annálfogva az ifjúság iránti hűség hozza magával, hogy tekintettel lévén, e soknemü tehetségekre, mindig egyedül a szorgalomnak és jó magaviseletnek adassék az' érdem és elismerés. E tekintetben tehát eljárásom az leend: hogy míg a jó tehetség iránt, — kivált ha szorgalom is járul hozzá — teljes méltánylattal viseltetem, addig a korlátolt tehetségnek nagyobb szorgalom mellett, nemcsak teljes elismerésemet, hanem, a hol és a mikor szükség leend, atyai készséges támogatásomat is nyujtandom. Általában a bátrakat és törekvőket nemes előrehaladásukban lelkesítni, a félénkeket bátorítni, a gyöngéket támogatni, a tunyákat álmaikból fölrázva ösztökélni, az engedetleneket fenyíteni, — erkölcsi tekintetben mindeneket éber figyelemmel kisérni, a vallásosságot s erény szeretetét sziveikbe csepegtetve őket a rósz társaságoktól lehetőleg megóvni főtörekvésem leend, tudván, hogy a rósz társaságok mennyire rontják meg a jó erkölcsöket. De míg mi ily odaadó hűséggel viseltetünk irántad, oh ifjúság, addig te magad is légy hív önmagadhoz! Használd a jelent s a jó alkalmat, mely kínálkozik! Tedd azt különösen e fontos nevezetes időben, melyben vajúdik hazád, s ha a kilátások és jelek nem csalnak, melyek szebb reményekre jogosítanak, kétségkívül egy újjászületés küszöbén állunk. Te szerencsésnek mondhatod magad, mert nem láttad a lezajlott viharos múltnak terhes vészeit, melyek romokat hagyva nyomaikban, pusztitólag vonultak el felettünk; téged enyhébb jelen ringat ölében, s szebb jövő pírja mosolyg feléd! Rád néznek a haza
