Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-10-14 / 3. szám
2 IGAZSÁG 1910. október 14. Reaamiceato, Még alig csillapodtak le a Vatikán és Spanyolország között támadt viszály hullámai, máris újabb és az előbbinél is szenzációsabb híreket hozott az ibériai félszigetről a táviró. Mint a derült égből lecsapó villám, olyan váratlanul és hirtelen jött a múlt hét második felében a hir, hogy Portugáliában kiütött a forradalom. Az ok, a végső ok pedig mind a két esetben, eltekintve a kisebb jelentőségű mozzanatoktól, a papság hierarchikus törekvéseiben keresendő. Jól értsük meg a dolgot. Nem a vallásban, de az egyházban van a hiba. Hogy a kettő között mily nagy a különbség, megmutatja és élesen dokumentálja az az egyetlen körülmény is, hogy Spanyolország és Portugália s még előbb Franciaország, ez a három par exellance katolikus latin állam, az egyhá zal kitört viszályai befejezése után is éppen úgy megmaradt katolikusnak, mint amilyen azelőtt volt. S mind e viszályok előidézője és önönmaga bukásának végső oka magában az egyházban rejlik. Nem tud megalkudni a korszellemmel. Egy darab középkort igyekszik újra elővarázsolni. Ezt az északi államokban, ahol régi hatalma jelenleg már úgyszólván megdőlt, képtelen megcselekedni, minélfogva a katolikus déli államokban próbálta befolyását hatványozott mértékben érvényesíteni. És ez a törekvése látszólag a legutóbbi évekig sikerült is neki. Hogy csak egyetlenegy példát említsek, elégségesnek tartom, hogy rámutassak arra, hogy midőn XTII. Alfonsot, a jelenlegi spanyol királyt házassága előtt meglátogatta az anyósa, a protestáns Battenberg hercegné s az ifjú fejedelem házi kápolnát akart felállítani a számára az Escon- rialban, eme tervében a pápai nuncius közbelépése által akadályozta meg őt a rövidlátó szentszék. Nem rég történt az egész dolog. Emlékezhetik reá bármelyik újságolvasó ember. Pedig ekkor már Franciaországban megdőlt a hatalma. Okulhatott volna. Nem tette. Továbbra is állam akart maradni az államban. Ha nem volna benne oly sok komikus elem, szinte meg lehetne csodálni azt a makacs kitartást, mellyel a pápaság régi fényéhez és korlátlan hatalmához ragaszkodik. Az egyház feje, a legelső pap vatikáni magányában még most is azon ábrándozik, hogy ne csak a sziveken, de az embereken, a népeken, azok vagyonán, vérén, mindenén uralkodjék. S nem jut eszébe, hogy ezzel a magatartásával szinte gyülöltté teszi magát azok előtt, akik ugyanúgy imádják és hiszik az Istent, mint ő. Elfelejti, hogy milyen zavarok, sőt forradalmak végoka lehet s éppen azokban az államokban, amelyekről azt hitte, hogy legszilárdabban megvetette a lábát, túlkapásai által teljesen maga ellen korbácsolta a közvéleményt, amely epedve várja az újjászületést, a renamicentot, ahogy Spanyolországban mondják. A legutóbbi lapokban olvastam a lissa- boni nuncius sürgönyét, amelyben azt a sejtelmét fejezi ki, hogy missziója a portugál respublikában véget ért. Ez talán ha nem is józanitja ki, de legalább is gondolkozóba ejti a római egyház fejedelmét és eszébe juttatja majd igazi, szép, nemes, szinte felsége ■< hivatását s elfordítja szemét a hivságos világi dolgoktól. ki őstermelés Improduktivitása, Nyíregyházán még ipari és kereskedelmi életről beszélni vajmi keveset lehet, mert kevesen vannak még nálunk képzett iparosok és kereskedők. Egy igen ferde világnézetben áltatják magukat a mi embereink, abban, nevezetesen, hogy 3 vagy 4 évi pudlistáskodás avagy tanonckodás minden szükségest meghoz s további tapasztalatok gyűjtése felesleges, mert a boldogulást mint látható, nem az ügyesség, nem a képzettség, hanem a szerencse irányítja, melynek utjai pedig tudvalevőleg mindig kiszámit- hatianok voltak. Hogy tehát a mercantilis irány nálunk nem fejlődik, annak, mindenesetre a mercantilistáknak igen gyér száma a legfőbb oka. De ha ezt már igy megállapítottuk s a levegőben levő azon hangok után indulva, hogy Magyarország őstermelő állam s igy első helyen ezen fractiot kell boldogítani, lehetne talán ery más világítást vetni a kérdésre, egy felvetett uj kérdéssel és pedig azzal, hogy mi utón lehetne a viszonyok rendén az őstermelő osztály állapotát arra a magaslatra emelni, a mely után gondoskodni lehetne az ipar és kereskedelemmel foglalkozók anyagi helyzetének a javításán is ? * Nálunk minden ember, ha embertársait a jogkérdésekben megtéveszteni akarja, rögtön a nagy puskát veszi alayLrápillant Angliára. Az Anglius mindig kedvésr volt a magyar ember előtt, nemcsak azért mert száraz, nemcsak mert szótalan, hanem főként és azért, mert a mikor a magyar munkás a végső kétségbeesésnél nem lát maga előtt egyebet s kézbe veszi a vándorbotot, hogy a többi szomorú magyar sorján itt hagyja a szegény hazát, az Angolt pillantja meg a ki pedig nem ád neki egyebet csak munkát, de ezzel kenyeret is. Munkát! Munkát! E nincs nálunk. Maholnap az uj qualificationális törvény szerint a bírósági kézbesítőnek is jogtudornak kell lennie, azt azonban, hogy a ki dolgozni akar munkához jusson, ahhoz juttatni nincs elég erő. A mi munkásunk — már tekintve a gazdasági munkást — nyáron a legnehezebb időben végzi a legnehezebb munkát, de oly alacsony bér mellett, hogy nem tudja, hogy abból a kis pénzecskéből a mit összehoz éljen is előbb és tartsa fenn a családját, avagy takarítsa meg öreg napjaira, mikor dolgozni nem lesz képes. Tehát a természet ősereje a legszebben jelentkezhetett, a magyar munkás annak a hasznát nem láthatja. Hogy miért? Én csak helyi szemüvegen akarok nézni s úgy hiszem jól látok. Hát ezért! Szabolcsvármegyében megterem a búza, megterem a gabona, szóval két oly cik, mely a világpiacon, forgalmi árut képez. Az tény, hogy ennek a termésnek legyen az a legjobb átlag, csak kis része marad itthon meg, a legnagyobb részét idegenbe viszik. A már mellékes, hogy egy nehány ember ezen vételek utján meggazdagul, de előttünk a nagytömeg érdeke lebeg. Az úgynevezett mag-árut tehát kiviszik tőlünk s minthogy a kivitellel a termény ára felszökik, s minthogy a nehéz és igy drága pénzviszonyok mellett nem várhat az agyonterhelt gazda, tovább adja azt, már a mint hogy lehet. A gazdák érdeke pedig nem ez. Nem a nagyközönség érdeke sem. De ez másként nem lehet nálunk. Ha több volna — helyesen lehetne — a bizalom a földbirtokosokban, ha volna nálunk nagy- vállalkozó, a ki a pénzt csak csere eszköznek tekinti, akkor a helyett, hogy hozzánk Debrecenből. Kikindáról, Törökszentmikiósról özönlik be a kész liszt, a mi búzánkat, gabonánkat egy hatalmas malom dolgozhatná fel, mely esetben az élelmezés sokkal olcsóbb volna, egy pár ezer ember foglalkozáshoz jutna s ha a részvényesek csak azt a nyereséget vágnák zsebre a mit a luvar megtakarítás hozna be, már az is pénzüknek tisztességes kamata volna. A kérdés második oldala tehát az, hogy akkor midőn az őstermelő munkája könnyebülne s a nagy munka után erejét a könnyebb malom-munkában, tehát ipari munkában hasznosítaná, — tudom, hogy szívesen tenné — nincsen megadva a mód, dolgozna a népünk, a helyett hogy henyél, de nem tud dolgozni. Az alkohol káros hatása itt veszi kezdetét, mert annak anya!alaja az unalom és a gond. A tüdövész átka ott indul ki, hol az ember a nyomorban emberi életet nem folytathat. És akkor midőn nálunk a paraszt embert úgy világosítják fel, hogy azt mondják a szemébe „kend őstermelő“ s ö megy a maga utján, igazat adok neki, mert tudom, hogy a magyar paraszt addig jó inig buta, minél butább annál jobb s igy egyideig el is fogja hinni, hogy az őstermelésünknek legnagyobb ellensége a magyar ipar és kereskedelem. If). Bodvay György. TÁRCA. Éjjel. Kiterjesztette óriási denevér szárnyait és lomha, fekete testének minden súlyával ráfeküdt a nagyvárosra az éjjel. A város védekezett A forgalmas úttesteken egymásután gyultak ki a villamos lángok. Harczot kezdtek a sötétséggel és úgy látszik, diadalmasan. A pezsgő élet egy pillanatra sem szünetelt. Egymást érték a villamosok, tülköltek az automobilok, s a konflisok és gummirádlisok meg a nehéz társzekerek tarka, zűrzavaros egyvelegben tolongtak, mintha ker- gült agygyal egymást hajszolták volna. A járdákon pedig csak úgy nyüzsgött az emberáradat. Itt színházba siet egy vidám csapat, ott orfeumba tódul a nép, a kávéházak hatalmas tükör ablakaiból jókedvű Iá'ma és harsány cigány zene hullámai tódulnak kifelé, s a kaotikus hangzavarba metsző akkordként vág bele a fürge lábú rikkancsok éles kiabálása, amint a legfrisebb lapokat kinálgatva túllicitálják egymást a szenzációs címek keresésében. Olyan a város mint valami végtelen nagy szentjánosbogár. Pazar színben tündöklik a magja, de a csápjainál már sötétség honol. Csend van a külvárosban. Piszkos lebujok ajtaján keresztül csak itt-ott szűrődik ki némi világosság a komor, szűk utcákra s hallatszik belülről ittas népek káromkodó szava vegyítve az agyongyötört verkli nyekergő dallamával. Lélek sincs az utcán. Legfeljebb ha egy-egy hazatelé botorkáló, részeg embert látni. Szűk sikátor végén, nedves ócska házban, fenn, a padlásszoüa ablakából azonban még világosság látszik. Ott ébren vannak. Szomorú kinézésű, fertelmesen piszkos lyukban, üres asztal előtt ül egy asszony. Az asztalon lámpa, melyben sercegve ég és fojtó bűzt lehel a rossz petróleum, mögötte rozoga, félig megvetett ágy, előtte láda, oldalt tőle, az ajtó felé rongyos pokróc, amelyen két gyermek alszik, jobbra pedig vaskályha áll ujjnyi repedéssel az oldalán. Az asszony csak ül a lámpa előtt és gondolkozik. Vagy talán nem is gondolkozik, hanem csak úgy, ész nélkül, bután bámul maga elé. Vézna, csontos, fakó arcú fehércseléd. Arcán a hosszú, néma szenvedés komor bánata. Most felveti szemeit. Kifejezéstelen, szürke szemek. Kiölte belőlük a nyomor a lelket. Fáradtak, közönyösek, minden lelki ingerre érzéketlenek, legfeljebb ha fizikai érzés támad bennük. Ilyen az asszony is. Nem sír, de nem is nevet. Bajt, fájdalmat, megaláztatást szó nélkül elvisel, de nem érzi az öröm gyönyörűségét sem. Veszedelmes példány. Olyan mint az alvó vulkán, amelynek mélyén irtózatos tüzek viharja háborog. Csendes látszólag, de ha megindul benne az elfojtott szenvedélyek mindent elseprő fergetege, jaj néki is, de méginkább jaj azoknak, akik a kitörést kiváltották. Most az urát várja. Az urát, aki ilyenkor, fizetés napján, szombat este mindig részegen jön haza. Az urát, aki elissza minden keresményét s ráadásul minden nap félholtra veri. Az urát, akivel csak úgy állott össze, balkézről, törvény nélkül. Az urát, aki voltaképpen nem is ura, hanem csupán a szeretője, s aki ennélfogva bármelyik pillanatban kidobhatja rongyos porontyaival együtt a hideg utcára. Most nagyot lobban a lámpa. Serceg még egyett és kialszik. Tüzes, vörös esik marad utána, de azt is legyőzi rohamosan és úrrá lesz itt is a sötét. Az asszony azonban még most sem fekszik le. Mintha észre sem venné, úgy ül tovább is a helyén mozdulatlanul. Nemsokára durva léptek zaja hallatszik kívülről, melyet erőszakos dörömbölés és egy borízű hang káromkodása követ. A férj jött haza. Benyit és a szó szoros értelmében bebukik az ajtón. Nem lát a sötétben, azért csak úgy találomra botorkál az ágy felé. Útközben még belebotlik az egyik gyermekbe, megfordul a tengelye körül és estében az asszony ölébe hull. Annyira részeg, hogy alig bir feltápászkodni, de azért még most is italt kíván. Kotorászik az asztalon, keresi a lámpát, hogy kihörpintse belőle a maradék petróleumot. Persze, hogy nincs benne egy szemernyi sem. Ezen aztán éktelen dühbe gurul és az asszonynak ront neki : — Adj innya, mert megöllek. Az úgy tesz elébb, mintha nem is hallaná, később csititgatja. — Feküdj le Miklós. Mingyár itt a reggel, oszt pedig holnap még dolgozni is kell. A férfi azonban nem hagyja magát.
