Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-12-23 / 13. szám
2 IGAZSÁG 1910. december iá3. be szakadás, de —• még megrendülhet a bizalom is a tett kijelentések komolyságában s a bölcs mérséklet helyét más valami fogja elfoglalni, amiben pedig nem volna egyik részen sem köszönet. * Á városi téglagyár. Gondolkozó ember nem tudja felfogni, hogy a város községi politikájának lelkiismeretes intézésé hogy hagyhat fenn arra is időt, hogy vezetőink bisnes-sel, üzlettel foglalkozzanak. Azt el kell ismernünk, hogy e téren recordót állíthatunk fel a vidéki városok előtt. Van városi gőzfürdő, sósfürdő, szálloda, jéggyár s nem tudom én még mdyen közhasznú és ami fő jövedelmező intézményünk. Most téglagyár létesítését szándékolják, sőt tervbe vétetett állítólag az első nyíregyházi városi hajógyár megteremtése is. A városban megakadt már az elmúlt években is az építkezés, mert nem volt kapható tégla. A bankok minden anyagot jó előre lekötöttek maguknak. így lesz az a jövő nyáron is. Ki viseli ezért a felelősséget, hogy építő iparosaink anyag híján kénytelenek lesznek tétlenül járni a nagy munkaidőn, mikor a városi tanács halározatilag kimondotta, hogy a kisiparosoknak téglagyár felépítését nem engedélyezi. A morális községi politikának cardinális elve, hogy a hatalom erejével nem állít fel legyőzhetetlen concurrenciát a város kis polgárainak. Nyíregyházának legkevésbbé érdeke ez elvvel való szembe helyezkedés, ha már mindettől eltekintünk is, mert a beépítési költség és a fenntartással, szervezéssel járó kiadások csak a város polgáraira nahezednének s a meglévő üzletágak jövedelmezését véve alapúi, a várható jövedelem csak a bruttó kiadások fedésére volna elegendő. A város vezetősége maradjon a saját hatáskörében, ne tévclyegjen ismeretlen terrénumokon. Eit kívánja a város érdeke. Ilj. Bodvay György. Szeretőt ünnepén. Mintha csak a legendák korát élnők! Karácsony este van. Fekete karácsony. Fekete karácsonykor újból megjelenik a fehér Krisztus, a hófehér, a jóságos, a szent. Megjelenik, hogy megörvendeztesse a hasonlóan fehér gyermeklelkeket. Gyermeklelkeket, akik nem ettek még a tudás almafájából, » misztikus hittel, rajongó csodálattal csüggnek az Idvezitőn. És készülnek a karácsonyfák. A zöldfenyő- galyak csillogó gyümölcsöt teremnek mintegy varázsszóra, szempillantás alatt. Az édes teher súlyától szinte roskadoznak az erőtlen ágak. Majd egy adott jelre tündér érintésre meggyúl- nak a gyertyák. Káprázik a szeme a törpe népségnek, s a bámulat az öröm hallgatag perceit, ujjongó átmenet nélküli kacagó indulat- szavak serege váltja fel. És megtelik a szoba, a város, az ország a világ melegséggel, édes szeretettel. A szeretet az örök, végnélküli szeretet csodás ünnepe ez ! Ünnep, amely csak percekig tart, bár sosem volna szabad vége-szakadnia. Ünnep, amelynek egyetlen hibája éppen az, hogy ünnep. Ha hétköznap volna, ha minden hétköznap karácsonynyá válna, de jó is volna embernek lenni, de jó is volna sokáig élni, — egészen az idők végtelenségéig! Jövel hát jövel fehér lelkű, fekete karácsony ! Hozsánna néked, epedve várunk, és ha üt az óra, el ne illanj, maradj itt e földön, a körünkben, nálunk, fehér szeretet nagy-nagy ünnepe, feketén is fehér, tiszta karácsony! Néked, minden szív igazán, örömmel kiáltja, hogy: Isten hozott! Mert, ha eljössz, téged csakugyan az Isten, a szeretet örök, jóságos és diadalmas Istene hozott! .... most és mindörökké . - , _________ Ámen. Le velem jött. Levelem jött. Előre vártam . . . Ujjal se’ bántom Föl se bontom . . . Minek is lássam ?! . . . Csak elrakom Lopva a többihez. S zokogok lassan Valakiért . . ., Valakihez . . . Kubinyi Imre. Elindultam egy asszonyhoz, alázattal. És azóta gyűlölöm az asszpnyokat. Ezt és amazt. Mindent ahol egy van. Á íehérarcuakat és fehérválluakat, a szelíd szemű, nagy szőke lányokat, akiknek a lelke maga a. gyávaság és mégis, azt kívánják tőlünk, arccal boruljunk le előttük, mikor mi parancsolni vágyunk pedig nékik. Mindezeket gyűlölöm egy asszonyért. Egy asszony miatt, aki pedig leány valójában, csak a lelke válott asszonnyá az idők alatt. aAki úgy élt az emlékezetemben, mint egy törékeny és tiszta fehér virág és akihez úgy indultam ezért, mint az alkonyati szellő indul a vadmák gyönge szirmú, lenge virágjához, — suttogó, gyönge és alázatos s/.óval. És aki fogadta a szavamat, fölvágott, daccos, asszonyfővel és büszkeséget követel tőlem és parancsot, tőlem, aki pedig, éppen őreá csak, nem bírok másként, mint imádsággal nézni. És igy szólni hozzá: „íme, visszajöttem. Aki mentem szegényül, jövök most gazdagon. Elmentem gonoszul, most jósággal jövök. Aki mentem gőggel, jövök alázattal és könyörgök hozzád, fogadj vissza engem. Aki otthagytalak. Durván, mint a parasztlegény a megunt babáját. Eszevesztett gőggel, féktelen büszkeséggel, mindezek felett pedig lelkemet betöltő nagy sóvárgásával a pénznek. A Pénznek, amiben dús kívántam lenni. A szép, sárga, csengő aranypénzek, a fehér ezüstök, a suhogó bankók poklos nagy éhsége elborította akkor. a lelkemet és elszakította tőled, hogy fussak utánuk és fussak, — el tőled, mert mögötted ott fenyegetett, szomorú, vigasztalan, nagy feketeségével a szegénység, És én irtóztam a szegénységtől. Fáztam tőle. A lelkemet járta át meg újra átal a szegénység nyirkos, fojtogató köde. Isszonyodtam tőle. Megfáradtam benne. Pihenésre vágytam. A vagyonnak, kincsnek, a tenger sok pénznek édes melegére . . . Ami mindent megád . . . ami mindent betölt . . . Gazdagságra vágytam. Dús.kivántam lenni pénzbeli vagyonban. Semmim sem volt, mit adhassak érte ? Eladtalak téged. Elibéd olvasottgarany-ezüst pénzen . . . csengő Judás pénzen . . . Rövid volt a búcsúnk. Én alig szólottám. Csak a kezedet simogattam, a remegő, hideg kis barna kezedet, — mondtam néked, gyermek! Te annyit sem mondtál. Csak néztél rám, kínnal fölemelt, szomorú szemeddel. És nagy, fényes, könnyekkel átfutott barna szemeidben agyongyötört lelked késerüségével. Aztán elfutottam . . . Elfutottam onnan. Végig a kerteden, végig az utcákon, végig a városon . . . azóta is, végig az életen. Futok a házak közt, futok a vagyonnak, a csillogó pénznek fényes világa közt . . . Futottam előbb bele a jó módba, a boldog, a könnyű, kényelmes életbe .. .Beletemettem ott magamat a pénzbe ... A vágyott, álmodott, vásárolt életbe . . . Téged nem láttalak . . . Elkerültél ... A nevedet nem hallottam soha említeni ... És vélem vagy mindig és mindenütt. Két szomorú, barna szemed utolsó nézése elkísért, vélem jött . . . Gyönge kezed itt reszket az enyémbé ... és nincs nyugodalmam azóta sehol . . . Jövök vagy megyek, hiába az arany fényes csillogása, nem adott meg semmit amit vártam tőle . . . Rideg a pénz tapintása és üres, nem beszél. . . A te szemeid szólották és szólnak . . . Fázom a szobáim selymes bútorában, a te fényes hajad olyan puha volt, sima és meleg ... A te hullámos, nagy barna hajad ... A szemeid itt vannak a lelkem előtt mindig, és most, hogy irom a néked szóló s hozzádvaló levelemet, a kezemben a toll szinte fut a papiroson és olyan selymes és meleg az ujja m között, mintha a te selyem hajad simogatnám máris. És most, szabad vagyok. Szabad és gazdag. Enyémmé lett a pénz, enyém már egészen, amiért eladtalak Oh, hadd vigyem hozzád. Hiszen valójában úgy is a tiéd. A te fehér, gyönge lelked ára. Hadd, indulok vissza im az idők messziségén és minden egyebeken átal. Vissza, alázattal, mezítelen lábbal és meghajtott fővel. Fogadd, aki ment szegényül, fogadd a kincsekkel. Aki ment megbántva, megütve, enged, jöhessen az vissza mindeneket pótló erős szerelemmel. Hogy meggyógyítsam a sebet amit vágtam, hogy asszonyommá tegyelek te magad és a nagy világ előtt, aki otthagytalak, az emberek gonosz, örvendő gunyjára.“ S im, itt a válasz. Szép, nagy, kerekbetüs, erős asszonyirás. „Kedves Uram, én irok im önnek. És e négy szónál sokkal többet még és sokkal egyebet. Megírta ön nékem, visszaindult értem. Újra eljön hozzám, az időkön által. Aki ment szegényül, hogy jön most gazdagon. Aki elment gőggel, hogy jön alázattal. Jön, hogy kipótoljon elmúlott időket. Jön, hogy helyrehozzon sok szenvedéseket. Itt hagyott, megbántva, jön esdekeléssel. Jön és visz magával, fényes, uj világba, s nagy egyedül élésemért elébem teszi majd a világ tömjénjét. Ugyan, vegyem sorra az ígéreteit. lVlig tiszta a szemem, mig éles az elmém, minden fogadását én hadd boncolgassam. Hogy pénzzel jön értem. Mennyi pénzzel, ugyan ? Mennyi a sok Önnek ? Mennyit szánt, hogy azzal engem megszéditsen ? Egy ezrest, kettőt ? Tizet hoz, vagy százat ? Mind kevés előttem, — nekem annál több van. Nekem minden számmal számolható pénznél nagyon sokkal több van. Nekem eléy pénzem van. Ösmer ugyan, az elégnél nagyobb gazdagságot ? Pompát igér nékem ? Ösmeri ugyan az én fényűzésemet? Mérközhetik azzal? Tud kínálni cserét, érdemesét, nekem ? Egy ruhám van, nem vágyom másikra. Értékelheti ezt ? Egy szobám van, magam lakom benne. De akeitem telve van virággal, a lakásom minden zuga a kezem nyomával. Mind egy csöpp az én lel- kemből, a kívánságomból. Ismer ön a maga gusztusánál, a saját önző, nagy akaratának teljesülésénél pompásabb kényelmet ? S hogy elhozza nékem a világ tömjénjét. Átfut ezen könnyen, de énnékem súlyos. Álljunk meg egy kissé, hadd Írhassak róla. Meggyógyít, azt véli ? Gyógyítja a ho tat napkeleti balzsam ? Azok után engem a világ tömjénje? Azé a világé, ami akkor engem kidobott magából. Éles, messzi Ívben vágott ki, mint szokta altalán az elhagyott asszonyt Ki messzire, ahol nem lakik élet és nincsen társadalom . . . és nincs nyűg sem és idegen béklyók De vegyük sorra. Ott találtam magam, uj, idegen, messzi pusztaságon. Ott állott a lelkem, siváran, mezítelen nyomorúságában az egyedüllétnek. Azt hittem, úgy éreztem először, a megsemmisülés ez. Nem. Kevesebb volt annál de sokkal több. A leikein halt meg, — hogy megszülessen újra. A régi, a jó, a csöndes, alázatos, fehér leány- lelkem meghalt, ott abban a pillanatban, mikor úgy simogatta a gyönge, reszketős, kis barna kezeimet . . . Azután, a szörnyű ravatal múltával, gyöngén, haloványan, alig körvonalazott alakkal, de élve, de jőve, de életre vágyva, és uj, erős, nagy, tiszta és diadalmas életet követelve, megszületett az uj. Az uj. Az erős, nagy, magának élő, magának erős, tiszta, azonban fékezketlen, daczos, szinte asszonylélek. Uj egészen és más amannál nagyon, ügy jött, észrevétlen eleinte. Apró ütések, kicsinyelő, fájó, irigy jó-odások visszavá- gásábán, fentről való hideg megítélésében nyilatkozott meg az uj lelkem először. Ez irtózott a megbuvástól, gyűlölte a félelmet az első per- czében már és lassan-lassan és ábrándonként, lába alá tiporta az alázatot. Szemébe nézett az ítéletnek és megbírálta az ítélkezőket, nem kereste a világ, — az Önemlítette Világ — előnyeit, és semmivé vette a törvényeit is. Kinn született a pusztában, a szokások, a konvenciók pusztájában és uj világot és uj életnézetet alkotott ott magának. Faiakat emelt és törvényeket hozott, uj világot teremtett magának és ahoz szoktatta, annek erős, átható, messzire sugárzó fényéhez uj, látó, nyitott, fényes, és égő, fekete szemeimet . . . Amikor azóta nézem az embert, az uj lelkem akarata szerint. És az ember szokását és ítéletét. Az ügyetlent, a gyávát ... A titkolózást, a megalkuvót, a megbúvót a világosság elől . . . Fentről, nagyon hideg, elzárt magasságból nézek alá-felé . . . Egyedül élek itt és nagy hidegségben, azonban nagy fényességben és árnyéktalan, teljes világosságban is, és főként pedig nagyon magasan
