Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-12-02 / 10. szám
2 IGAZSÁG I 1910. december 2. de Isten ez is, sőt ez az igazi Isten, s imádása jobban illik a huszadik század emberéhez, mint az antropomoriizált Isten hármas személyi kultusza. Vessenek követ rám, én ezt hiszem és vallom, és ha felháborodva kiáltják felém az anathémát, akkor is büszkén mondom a világ szemébe az igazságomat, én az istenes istentelen, a modern pogány! — y — Mademoiselle Louisen. Mikor a notre-dames-i óra Elverte kongva az ötöt, Páris, a véres, ittas Páris Furcsa ruhába öltözött. Valahol, ott a kül árosban Először halkan, félve dobban, Majd jobban berreg, erősebben, S a szelek szárnyán messze lebben Valami tompa, átható zaj, Bűvös, varázsos, nehéz moraj, Mely a szívekbe lángokat lop. Egy lány oldalán pereg a dob. Páris utcáin pereg a dob. S hangjára im a város talpra áll. Asszony az ágyát mind elhagyta már, S kezébe baltát, seprüt és rudat Ragadva, kinn, az utcákon mulat. Aztán megindul, s mint a tenger-ár, Mely zúgva, nőve, hömpölyögve jár, Vagy mint a juh, mely ész nélkül, bután Bégetve mén vezérlő kos után — ügy ők is folyton nőve, növekedve — Mindeniküknek harcias a kedve — Lármázva, hőgve, rikoltozva mennek Arra, amerre a parányi dob berreg. Kifestett arcú utca-leányok — Libeg a szélben lenge ruhájok — És grande cocotte-ok s vézna grisette-ek Kezükbe karcsú liljomot vettek, S szűzi virágát bourboni háznak Sárba tiporva úgy hahotáznak. Követik őket termetes kofák. S mint hogyha látnok Szent-Mihály lovát Hektikus melle sok mosónőnek, Ahogy a sorban dalolva jőnek, Mint rossz fajtató úgy nyög, úgy zihál. Az arcuk száraz, csontjuk mind kiáll, S bár köhög folyton azért mind beszél, Mig halvány száján kibuggyan a vér. A carmagnole-t dalolja mindenik, A ledér táncuk fojtogat, hevit, Ámde az arcukon remény tüze látszik, Veszettül tombolnak, táncolnak rogyásig, S az utszéli sárba Ki is dől közülök nem egy szegény pára. Versailles-ba menek — audienciára ! Tízezren vannak én mind amazon. Vezeti őket a kis Louison. Pirosló szája Azt kiabálja: „Éljen a nép és Vesszen a király!“ S utána dörgi Tízezernyi száj: .Vesszen a király!“ Majd tovább beszél, És a csacska szél Viszi a hangját Búgó fülekbe. Tikkadtan adják Át, tülekedve Egyik a másnak. „Asszonyok! másnap Páris Máris Örömünnepet rendez! E nap Versailles-ban, Fehér Versailles-t an Kő kövön nem lesz! Mindent elpusztít az asszonyi had! Felséges dühe mindenre kihat! A király és a királyi rima Sírva omolna a karjaiba, Szurtos, lenézett karjaiba! Ámde a büszke párisi asszony Csak rúgni fog az ilyen pimaszon. Hiába nyújtja majd felé a kezét, Finom, kékeres, szép fehér kezét Királynője, a szende, a szűzi; Piszkafájával seprüzi, űzi! Fel hát véreim! Csüggedni mostgf^ Halált jelent, mig menni gyorgg^ — A diadalmat! Párisi asszony, mutasd harmad ; Pusztuljon ez az idegen<Jzemét!!!“ ■y Helyeslőleg ordít rá a tgmeg, Szitkot szitok, röhejt iöhej követ, S mint a varangy fehér porcellánon, A versailles-i márványp^iotákon ügy terül szét rabolva, keresve Pénzt, aranyat lompos Csúnya teste, És amerre csak vandal útja visz Elől dobol a harcias Louise. Ámde a felső lépcsőfokon, Ottan is elöl nagy bátran kiáll, S végig tekint a ronda csapaton Lajos király, a francia király . . . Áll és nevet. A felséges nép nem ret enti meg. Csak néz, csak néz előre hajolva Oly komolyan, mintha bronzból volna . . . Lövetni akar. Ám lehull a kar És mosolyogva fordul hátra : „Vonuljon vissza mind a várta, Hiszen ezek itt csupán asszonyok. Messieurs, madames, rongyos asszonyok! S Én férfi vagyok: Védtelen nőket ölni nem tudok.“ „De ... nézzék! . . . nézzék! . . . Milyen édesek! Hopp! Egyik . . . ottan . . . bizony elesett. Síkos volt néki a parkett nagyon, Itt nem táncolnak olyan szilaj on ! Vagy tán az éhség törte le szegényt ? . . . Igen! Kiált is: „Emberek kényért!“ Hol van a szolga? Rohanjon oda, S szervírozzon ott Ezüstös tálcán Aranyos fácán Pástétomot!* . . . Vig a király, de mögötte komor A hangulat Finom urak közt királyi szókon Egy se mulat. Sáppad az arcuk, a kezük reszket Rémesen, És közeleg a tömeg feléjük Fenyegetően, csendesen. Ám a király a sötét sorokon Fenn hordva fejét, büszke-szilajon Áttekint, S láttára érez A szenvedélyes Kicsi Louison szörnyű kint, Nem zajong többé, Kezével födné Arcait, Könnyes szeméből Fényes szeméből Sugárzik csendes Néma hit. A király előtt Térdire roskad, S kis kezei, az Összefonottak Kinyúlnak, lassan, mind előbb, Nagy szégyenében piros fejére Szeretne vonni szemfedőt. Könnyben füröszti mind a két szemét, ügy ragadja meg királya kezét És bünbánatos picike szája Tiszta cs kot nyom hirtelen rája. Aztán mint szél zug kopár hanton Megszólal csukló, siri hangon: „Felség! . . . vétkeztem . . . Bocsáss meg [nékem . . . Felség! . . . nem tudom ... mi történt véíem . . . Elfogott rémes . . . bűnös szédület Azt hittem . . . igen .. . hogy . . . hogy nélküled Boldogabb lesz a francia haza, S a népnek . . . meg lessz . . . majd a vigasza, Ha összetépi veres bíborát . . . Ámde már tiszta ez a könnyözön ! . . . Felség megbocsát?! . . . Felség, köszönöm! Borbély Sándor. A mi gazdagságunk, Én édes Uram, most levelet irok éntenéked. Levelet irok lásd és nem szóval mondom. Pedig itt ülsz mellettem, alig egy lépésnyire tőlem, okds, komoly barna szemeiddel nézed a szorgoskodó fehér ujjaimat, amint futnak a fényes tollal a papiroson. Itt nézed és szép, nekem nagyon szép szomorú arcod megenyhül az előbbi vallomás borúja után egy árnyalattal, — hiszen engem nézel . . . Megmondhatnám igy szóval is a mondanivalómat, csakhogy az én szavam gyönge és színtelen a tied után kivált és az ajakamat lezárod gyorsan ha szóra kezdek véled . . . Azért irok. Mert az irás könnyű nékem és a mondanivalóm most oly gyönyörűen szép és kiválóképen értékes előttem, hogy egy kicsiny betűt is sajnálok abból elejteni. Felelek a val omásodra, amit az előbb tettél előttem. Mikor csalónak mondtad maga dat. Vallást tettél a csalásodról, a te gyönyörű szép, nagy ámításodról, amivel elámitottál hivő engemet. Amivel idehoztál magadhoz, ide, a koldusálom tündérbarlangjába, a szegénység színes pompájába, — a mi világunkba. Azt mondottad akkor, mikor értem jöttél, tenger a te kincsed, ügy jártál és úgy szólottái előttem és olyanokat, mint akinek mögötte szá- molhatlan pénzek, órjás házak s örök domin- jumok vannak és azokat fölkínáltad előmbe és nékem. — Jöjj. A tied lesz mindez, mert mindez az enyém. A kincsek, a házak, a domíniumok a tieid lesznek s a kívánságodat ezer szolga várja. Az én engedelmes, erős kar ', akarattalan rabszolga seregem. Parancsolj fölöttük és rendelkezz vélük, — a tieid, mert én néked adom mindezeket . . . Erre jöttem véled. Jöttem, hunyott szemmel, jöttem és nem néztem széjjel az útamon. Fogtad a kezemet, a forró, erős szoritásu kezeddel fogtad az enyémet s vezettél az úton a' te házad felé. Ami ház palota volt előttem és a képzeletemben a te szavad után s a te szavad nyomán. Amiben íénves aranybrokát selymek voltak és gyönyörű, faragott ó-görög oszlopok, amiket szeretőn öleltek körül a boldog gazdagság égő- kelyhü, órjás piros virágai . . . Jöttem a gyönyörű, a nagy, a pompás palotádba, ahová vezettél. És most itt vagyok. Itt vagyok és a hunyt szemű lányból a csókjaid nyomán, pillanatok alatt s napok során által, időben és percben mégis megmondhatatlanul, csukott szemű, álmot- élő asszony lettem. Asszony'vagyok, boldogságban úszó asszony te melletted, aki elfelejtettem azóta a nyűgös, nehéz gondolkozást és csak érezni tudok azóta és hinni csak ... És most, újra szólasz hozzám. És a szavad most szomorúan indult meg és telve bűnbánattal. Meghajtottad a fejedet előttem s úgy néztél föl hozzám, esdekelő, alázatos szemmel. — Megcsaltalak téged. Palotáról szólottám és kunyhóba hoztalak és még a kunyhó sincsen im sehol . . . Teteje nincsen és oldalai sem, a falait nem építette még és nem is fogja megépíteni talán soha kőmives ... A földeimet nem mérte indzsellér és az én számomra, hogy neked adhassam, — nem font selyemszálat semmi hamvasszárnyu napkeleti pille ... A kertemben nem árasztják messziható, édes illatukat égőkelyhü, nagy piros virágok és az én világom levegőjében nincsen semmi más, csak szomorú, nyirkos, hideg köde a nagy szegénységnek . . . Rabszolgáim sincsenek és nem voltak soha és nem várt itten úrnőjéül téged senki más csak én magam . . . Magam vagyok csak és minden hazudott kincsem, néked mesélt gazdagságom is csak magam vagyok és az én álmaim amiknek te voltál a királyasszonya és most már te vagy az én minden kincsem s
