Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-10-07 / 2. szám
SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. NYÍREGYHÁZA, 1910. OKTÓBER 7. PÉNTEK. 1. ÉVFOLYAM. 2. SZÁM. Előfizetési ár« Egész évre 4 korona. Fél évre 2 korona. 1 Egyes szám ára helyben 8 fill., vidéken 10 fillér, j Főszerkesztő: Dr. KALMÁR EDE. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1 Egyl:iá.2>nLca. 11. szám. Harc a választójogért. A jövő történetírója, aki Magyarország fejlődését fogja vizsgálni, a XIX. század végén és a XX. század elején azt az érdekes tényt fogja megállapítani, hogy Magyarország demokratikus átalakulására irányuló első törekvéseket a polgárság közönye, ellenszenve, sőt ellenségeskedése kisérte. Meglepetéssel, sőt talán némi iróniával fogja konstatálni, hogy az akkori művelt világ legszegényebb és legnyomoruságosabb polgárosztálya a munkásságtól való remegő félelmében ellene szegült a jogkiterjesztés ama munkájának, melynek egy fél évszázad előtt ő maga is köszönhette, hogy a jobbágy sorsból vagy a ghettoból átléphetett a szabad emberek sorába. A Tiborcok és a sárgafoltosok utódai nagy megdöbbenéssel szemlélték az általános választójog első hírnökeit és azt tartották hogyha ez a veszedelmes reform csakugyan életbelép, akkor a legborzasztóbb csapások fognak erre a szerencsétlen országra szakadni. Hogy miben áll ez a szörnyű veszedelem, azt az egykorú tényekből a történetiró nehezen fogja megállapítani tudni. Mert hisz gyáripar hiányában kollektivizmusról beszélni sem lehetett; hogy pedig a legsúlyosabb megélhetési gondok között élő magyar kereskedő-, iparos-, lateiner-, és kisbirtokos osztálynak, szóval az akkori magyar közvélemény túlnyomó többségének mi oka volt a választójogtól remegni, arra választ historikusunk hiába keresett a viszonyok tényleges rendjében. Az objektiv támpontok hiányában azután a hírlapi vezércikkeket és a politikai beszédeket kezdi majd átlapozni, hogy legalább azt tudja meg, hogy miként gondolkoztak a választójog remegő ellenségei. És ezekben a nyilatkozatokban csakugyan furcsábbnál-furcsább okoskodásokra talál. Az egyik „államférfiu“ az intelligencia vezetőszerepét féltette a választójogi reformtól oly owaágban, hol az az intelligencia évtizedek óta teljesen ki volt szolgáltatva a vármegyei atyafiság minden önkényének. Egy másik politikus fejlődő gyáriparunkat féltette a munkásosztály mértéktelen bérköveteléseitől, holott eme bérharcok főoka abban rejlett, hogy a nagybirtokos osztály földuzsorás és agrár- védvámos politikája egyre nehezebbé tette a proletárság megélhetését. Egy harmadik a magyarság lovagias természetét féltette a titkos szavazástól, holott már ez időben köztudomású volt, hogy a hallatlan hivatalos presszió következtében minden független véleménynyilvánítás lehetetlenné vált. Egy negyedik aggódó hazafi az alacsony nép tisztállan szenvedélyeitől rettegett és megfeledkezett arról, hogy a magyar választások állandóan olyan undok alkohol-mámor közepette folytak le, mely az alkotmányos jogok gyakorlatát a legutolsó csapszéki jelenet színvonalára sülyesztették. Az ötödik végre azon esett kétségbe, hogy az általános választójog tönkre fogja tenni Magyarország „nemzeti jellegét“, vagyis azt az állapotot, mely alatt egy fél évszázadon keresztül az uralkodó kormányrendszer állandóan a nemzetiségi perifériáknak leitatott tót, román és ruthén parasztjaival törte le az Alföld szinmagyar népének szabadság-törekvéseit .... Ilyenféle dilemák között fogja a jövő történetírója a mai Magyarország küzdelmeit megírni. De ha elég éles szeme lesz hozzá, észre fogja venni e furcsa talányok megfejtésének könnyű kulcsát. Azt a tényt, hogy nagy ipar és kereskedelem hiányában a holtkéz és a hitbizományok rendszere annyira uralmába kerítette ennek az országnak egész gazdasági és politikai életét, hogy nemcsak az emberek zsebét és politikai életét, de még a leikeiket is úgy kizsákmányolta a grófi és a zsentri-uralom, hogy ennek az elmaradt országnak legutolsó néptanítója, kereskedelmi utazója, vagy falusi jegyzője is csak a budapesti urj kaszinók szemüvegén mert megfigyelni, érezni és gondolkodni. A szegény elnyomott és szűklátókörű polgárság elhitte a grófoknak és az általuk pénzelt sajtónak, hogy ennek az országnak nagy veszedelme nem a kivándorlás, nem a tuberkulózis, nem az analfabetizmus, nem a kisbirtok tönkrejutása, nem a magyar lányok exportja, nem az állami és vármegyei korrupció és nepotizmus, hanem azok a szegény emberek, akiknek verejtékes munkája a földeken és a gyárakban tartja fenn úgy, ahogy a maga keserves existenciáját. És bizony ez az ország el is pusztulna, ha a történetírónak ezen a ponton véget érne a jelenteni valója. Szerencsére egyre inkább szaporodnak a jelek, melyek azt mutatják, hogy a magyar polgárság kezd nehéz álmából felocsúdni és észreveszi hogy válasz-úthoz ért. Észreveszi, hogy két eshetőség között kell választania. Az egyik az, hogy megmaradjon továbbra is a grófi és a dzsentri-uralom házi cselédségének, mely alázatosan tűri el méltóságos urai lenézését és rúgásait csak azért, hogy olykor előkelő lakomáik hulladékaiban részesedhessék. A másik az, hogy a dolgos néptömegekkel szövetkezve ő maga a társadalmi fejlődés élére lép és intenzív mezőgazdaság meg modern gyáripar teremtésével, igazi népies kultúra és demokrácia létesítésével az agrár-feudális Magyarországból ipari jogállamot teremt, mely többé nem a grófok, szolgabirák és uzsorásaik országa lesz, hanem a testi és a szellemi munka országa, melyet többé nem a holtak, a hagyományok és a szuronyok kormányoznak, hanem a szabad vitatkozás és a tudomány s melyet többé nem az egyházi kegyszerek és unatkozó delnők jótékonysága vigasztal, hanem a művészet és az emberré-nevelés munkájának gyönyörűsége. vJászl Oszkár.
