Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-11-25 / 9. szám
SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. NYÍREGYHÁZA, 1910. NOVEMBER 25. PÉNTEK. !. í ÍVFOLYA M. 9. SZMfc;. Előfizetési ár: Egész évre 4 korona. Fél évre 2 korona. Egyes szám ára helyben 8 fill., vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Dr, KALMÁR EDE. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 11. s^ám. Szabad tanítás — lelki szabadság. Azokhoz intézem e nehány sort, akik nemcsak tétlen szemlélői korunk társadalmi jelenségeinek, hanem szóval és tettel buzgó harcosai is a haladás eszméjének. Haladni a tökéletesedés útján, arra igyekezni, ho-iy tudatára jussunk emberi méltóságunknak, mindent elkövetni, hogy az egyén ép úgj, mint az egész teljes mértékben kifejthesse és érvényesíthesse minden képességét, szóval fölnyitni a szemeket, hogy a sötétben is tisztán lássanak, s megnyitni a zárakat, hogy a hosszú rabság helyébe az örök szabadság lépjen: bizonyára oly cél, melyet kitűzni szükséges, melyért fáradni érdemes, mely- lyel még elbukni is dicsőség. Hogy ebben az eszmekörben mit és mennyit valósított meg a múlt, nem szándékszom ez alkalommal bővebben fejtegetni. Arra nézve, aki a jövőt tartja szeme előtt s a jövő katonájának esküszik fel, igazán „csak példa legyen a múlt*, akár vonzó, akár elijesztő a maga tanulságaival. S különben is megáll a költő igazsága, hogy „minden kornak van Istene“; nincs okunk tehát arra, hogy más eszményeket szolgáljunk, mint azokat, amelyek a mi szívünkből fakadnak s melyeket épen ezért tudunk egyszerre megérteni is, megszeretni is. Ki tagadhatná, hogy minden időkben a boldogság volt az a valami, ami után nemcsak az átlagember kapkodott, hanem törekedtek azok a kiválóbb elmék is, amelyek az emberiség boldogitására szentelték egész életüket és minden munká- joka' ? Vakító lény, harci dicsőség, trans- cendentális hit, önző hatalom egymást váltották fel azon vezérmotivumok sorozatában, melyek hol külön-külön, hol párosultan az üdvösség megteremtésére voltak hivatva. De nem volt-e ott mindenütt a fény mellett az árnyék, a dicsőség mellett a megszégyenítés, a vakhit mellett a babona, a hatalmasok egyede mellett a kizsákmányoltak milliói? Való ban a hit kivételével, mely kinek-kinek legsajátabb belső ügye, valamennyi eszme olyannak bizonyult, hogy csak mások kárára, ha nem épen vesztére tudta ideig- óráig biztosítani az elégültség érzetét. Ezek alapján jogosan vethetjük fel azt a kérdést, hogy mi az oka ez örök küzdelem meddőségének? mi tartja sötétben a szemet és rabságban a lelket, hogy egyik se legyen képes eljutni a világosság fényéhez, a szabadság melegéhez? Nem sok elmélkedés, nem is sok tapasztalat kell ahhoz, hogy ezt a fátyolt, ezt a bilincset, az élet boldogságának ezen akadályait az emberek tudatlanságában találjuk meg. A gondviselést egyáltalán nem mondhatjuk mostohának az ember szellemi képességei iránt. A tudomány napról-nap- ra uj eredményeket állít elénk szinte lázás buzgósággal, mintha évszázadok mulasztásait akarná pótolni. Majdnem azt mondhatnék, hogy az ismeretek forradalmának korszakát éljük, melynek csoda- szerüen csak győztes hősei vannak, nem letiport áldozatai is. És mégis mit tapasztalunk ? Nemde azt, hogy még mindig kevés az érdeklődés általában az ismeretek, még kevesebb a törekvés azoknak megszerzése iránt. Tudósaink bizony szűk kör számára dolgoznak, iskoláink, különösen a felsőbbek, bizony csak a kiváltságokat részesítik a tudomány áldásában. A legnagyobb baj/ pedig, hogy magának a puszta megélhe-J tésnek gondjai szinte legyőzhetetlen gátként tornyosulnak a nemesen gondolkozó s feltétlenül jobb sorsra érdemes nagy tömegek elé. De ha csupán az úgynevezett müveit társadalomra gondolunk is, elmondhatjuk-e, hogy birtokában van mindazon ismereteknek, melyek nélkül az élet változó viszonyai között még csak megállani se képes? És nem él-e szinte mindnyájunk lelkében a vágy, hogy legalább belepillantsunk azoknak eszmevilágába, kik a maguk másirányu munkáságának terén a boldogulás gyümölcseit élvezik ? Ahol ez a vágy a szükség érzetévé fokozódik, melynek kielégítésére sem az időt, sem a munkát nem tartjuk nagy áldozatnak, ott kezdődik az igazán emberi gondolkozás, ott számíthatunk a haladás utján igazi sikerekre. Ne legyen hát csupán egyesek kiváltsága, hogy ezt mondhassák magukról: „Homo sum, nihil humani a me alienum puto.“ Mennél jobban szétágaznak egymástól az ismeretek, annál inkább kötelességünk megteremteni és fentartani, gondozni és fejleszteni azon intézményeket, melyeket, melyek az ismeretek népszerűsítésén, a tudományok vívmányainak tovább fejlesztésein fáradoznak. A tudomány az igazság megismerésére vezet, az igazság pedig szabadokká tesz benünket. Szabadokká előítéleteinktől, bölcsen ítélő biráivá a munkának, munkásaivá embertársaink értékesebb részének, részeseivé a boldogságnak. Előttünk a szabad tanítás, megkezdi munkáját a szabad líceum: előre! Dr. Yletórisz József. Forgácsok. Lesz-e állandó szinház? Felvetődött Nyíregyházán egy eszmény, melyet a megvalósulástól nem tarthat, más vissza, csak az áldozatkészség hiánya. Ha ez nem tud utat nyerni a közfelfogásban, minden fáradság hasztalan. Ha nincsennek, kik érezzék, hogy a kultúra áldása ott kezdődik, hol a társadalmi erők minden vonalon concentrálva vannak ; ha ezen eszmék nem képesek oly hatással lenni hogy a tudomány, irodalom és művészet szoros összefüggésben van az élő organizmussal, akkor kár ehhez a kérdéshez egy szót is szólam. Nekem meggyőződésem, hogy a népek fokmérője ott emelkedik a zéruson felül, ahol a kulturális szükségletek előtérbe nyomulnak még a kenyér kérdés előtt is. Az én szememben imponál az olyan egyén, ki mikor választani kell, hogy utolsó hatosán kenyeret vagy könyvet vegyen, a könyv felé nyúl. ügy hallom, hogy e fontos kérdésnek nagy ellenzői vannak. Ellenezni lehet mindent, de én nem hiszem, hogy akadhatna ember e városban, aki egyetlen egy komoly érvet tudna felhozni ' arra, hogy hát itt nem kell az, hogy a művészet állandó fészket találjon. Ám, hogy csalatkozzam e feltevésemben, kijelentem, hogy az „Igazság“ című lap szerkesztősége kerek 500 koronával fog járulni a szinház alaphoz, ha a szerencsés érvelő ugyanily összeget ugyanezen célra érveivel egyidejűleg a nyíregyházi Első Takarékpénztárnál készpénzben elhelyez. * * * Bessenyei-estély. E hó 20-án a Bessenyei-kör megtartotta szezonnyitó estélyét. Lejött két idegen művész: Kaufman Hedvig és Manén Joan. Kritikát kellene tehát írni. hogy hát nekem — respective — kielégítette, avagy felülmúlta várakozásomat az a műélvezet, mit ott nyújtottak. Én kritikát nem irhatok a hallottak felett, mert jogosulatlan a bírálat ott, hol kiforrott művészetről van szó. Kit lehet tehát mégis kritizálni? A közönséget. Nyíregyházán az utolsó időkben, midőn irodalmi kérdésről van szó, nagyon dívik a sovinizmus. Idegen művészeket hallgatatni, főként mikor zeneértő közönséget csak most nevelnek — sokak előtt nem is értett nyelven, nagy feladat. Hogy van az tehát, hogy irodalmi társulatunk mégis ragaszkodik tradícióihoz s be meri mutatni mindezek dacára Mendelsohnt és a többi halhatatlanokat ? Ez az, mit nem akarnak észrevenni, csak azok, kik a ker intenciójával elejétől kitartottak. A Bessenyei-kör tanít; rendszere: hogy nagyot, hatalmasat ismertessen, olyanoktól, kik azt interpretálni képesek. Tény ez, olyan, mint mikor az ember magába száll, betekint a saját leikébe s ott meglátja képmását. Aki mindig az egyenes utón haladt, valódi képet lát ott vetítve; ellenben akinek térde megbicsaklott olykor, arcvonása ráncokat vetett, kiütött rajta a hideg verejték, e tükörképbe nézve megborzad önmagától. Aki ez estélyekben a tudást keresi, akinek lelke fogékony a külső behatások iránt, az tanulhat ott, fejlesztheti ismerete köreit, aki ellenben csak vetített képet akar látni, az ne fárassza magát ez estélyek látogatásával, annak nem művészet kell, hanem mozi. Én édes véreim! Egy nagy hadvezér mondotta : tiz bátor katona többet ér, mint egy ármádia a gyávákból. Tiz olyan ember, kit a száraz fából kicsalt hang, egy tüneményszerüen csábos asszonyi ének extásisba hoz; felér egy
