Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-11-18 / 8. szám
SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. N YIREíYHÍZ/ 1, 1910. NOVEMBER 18. PÉNTEK. I. ÉVFOLYAM . 8. SZÁM. Előfizetési ár: Egész évre 4 korona. Fél évre 2 korona. Egyes szám ára helyben 8 fill., vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Dr. KALMÁR EDE. Szerkesztőség és kiadóhivatal: íi. s^átna. A hatalom korrifeusai, „Munkára Magyarok!“ A munka korszakát éljük. Egész Magyarország rajong a munkáért. A kabinetben is a munka minisztereit látjuk. Egy néptömeg nem akarja csak az igazságot. Ezek volnának a szociálisták. Hát mi az ok, mi őket ellentáborba hajtja? Miért akarnak ők küzdeni a hatalom ellen ? Avagy csakugyan kasztszerüen szervezkedik a szociálizmus s jogosnak csak azt ismeri el, ami saját körén belül történik ? Harcol minden ellen csak azért, mert a harc az ereje, a pusztítás létjogosultságának alapja? Mert az kétségtelen, hogy a szociálizmus terjed, egyre terjed feltartóz- tatlanul óriás lépésben tör előre, . . . mindig csak előre , , . s már ma ott vagyunk, hogy a szociálizmusnak nemcsak követői vannak, elszánt harcosok, kik nem rettennek vissza a nehézségektől, de van iskolája, mely a szociális elveket tudományos színvonalon tartja, nem kis gyönyörűségére a megértőknek, Az állam, a nagyhatalom ezen társadalmi osztály képződést azonban még ma sem veszi komolyan. Pedig ha végig tekintünk a fejlődés során, tapasztalnunk kell, hogy tüneményszerüen csábitanik az elvek, sőt azok is, kiknek ajkaik mosolyra torzultak, midőn látták előtűnni az utcákon azon kis táblákat, melyeken ki vannak Írva: „Jogot a népnek“, „Éljenek a hazátlanok“, nem átalják bevallani, hogy bizony egy kicsit ők is „szociálisták.“ Ezek szerint tehát voltaként „nemzetközi“ a szociálizmus. Hazafiatlan, mert nem ismerné a haza fogalmát. Vak tömeg, melyben a létérii küzdelemben kihalt a láng; mely érzéketlenül halad el ama szent jelszó mellett „hí a haza“; a legnagyobb mértékben egoista, mert nem ismer egyebet, mint állati ösztönét s azon felül nem törődik semmivel. Egy tömeg, melyből kihalt az emberiességnek utolsó paránya, mely nem bir a gavallérainak fogalmával sem, mely előtt nem számit egy dicsőséges múlt, ismeretlen az ősök tisztelete; lelketlen, zsarnok, bitang banda, melynek szereplése e szóban merülne ki, „aljnép.“ De van-e még gondolkozó ember Magyarországon, ki elhinné azt, hogy a magyar szociábsta hazafiatlan ? képzelhető-e, hogy akkor, midőn arról van szó, hogy a nép, a magyar nemzet anyagi érdekéről, megélhetésének garanciájáról, munkásságának gyümölcséről van szó, elhagyjon minden ősi erényt s semmi mással, csak kenyeréről törődő kompániává fajuljon ? Lehet-e még csak gondolni is arra, hogy akkor, midőn a magyar munkás, a magyar földön termett gabonát és búzát Németország egy és más részén őrölve az ott összehozott kis tőkét haza küldi övéinek, vagy maga jön vele haza; hogy ez a faj hazafiatlan, hogy erre nincsennek hatással, a rögök, „melyeket annyi honfi vér áztatott“; amely nem ismerné és tisztelné a haza szent fogalmát. A magyar szociálista nem is lehet hazafiatlan, mert azt még idegenből is haza hajtja a honvágy. Eme hatalmas alakulat fejlődési iránya begyökeredzett a múltba, a magyar nemzet történetébe. Élő hajtás, melynek gyökere ott fakadt, a Tisza—Duna rónáján; talaja magyar, éltető levegője a magyar szó, a magyar dal. Nyissuk fel a magyar nemzet történetét. Nézzük, vájjon a magyar nemzet egyes fiai iránt tényleg oly szűkkeblű volt volna, hogy bizonyos osztályoknak jogát, az élethez való jogát el ne ismerte volna? S ma miért küzdenek a szociálisták? Jogokért, emberi jogokért, melyek az embert születésétől haláláig megillették és megilletik. Magyarország történelme ma már egy lezárt könyv, melyet minél mélyebbre vájunk, minél messzebb hatolunk a régi időknek honfi vérrel áztatott rétegeibe, annál több fény árad felénk; s a világosság annál tündöklőbb, minél közelebb érünk a legendás idők nagy alakjaihoz. A modern magyarság nem szakit a hagyományokkal, összetart ott mindég, midőn a külellenség ellen harcolni kell, midőn a nemzet jogáról idegennel szemben van szó. Ott elől van a magyar honvéd, a magyar munkás. De kitört a harc, ott, hol a nagy ősöknek csenevész utódai minden lelki erény hijján csak tobzódni óhajtanának abban a fényben, hova őket a születés hatalma jutatta; élvezni óhajtanák az életet anélkül, hogy a létérti küzdelemben a maguk részüket kivennék ; csak ünnepeltetni szeretnék magukat, s a nyeglegségi vágy odáig hatol, hogy elbizakodottságukban határt nem ismerve azt tartják, hogy csak örülhet az az állam, melynek oly kiváló neveket viselő heréi vannak. A régi magyarország áldozatkész közép osztálya eltörültetett a föld színéről, Magyarországon középosztály igazi értelemben nincs; két tényező van ma: az egyik az úr, a ki csak egyet ismer az önérdeket, ez az osztály összeforr minden határvonal nélkül; a másik a nyomorgó proletárság. Annak a hatalmas alakulatnak, mely szemeink előtt játszódik le s nyit magának kibontakozásához teret, mi csak a visszahulló sugarait látjuk. Maga az emelkedés előtt közönyösen haladunk el. Nem érezzük az erőt, mely pedig láva szerű tűzzel ég köröttünk. Lóg a levegőben a haladás hangzatos jelszava, s mi hisszük, hogy haladunk, pedig az a mozgás a mit tenni vélünk nem más csak süppedése a folytoifösi' stagnálásnak. A nagy kor, a hatalmas idők előjele az emberek egyenjogúsága, JVfa' az még nálunk a választójogi harcban jelentkezik csupán. Ettől is féltik a lojális magyar nemzetet. Félnek attól, hogy a nép -az „isten adta“ nép megpróbálkozik azzal, hogy sorja intézőit megválogassa. Félnek attól, hogy eljövend az idő, midőn az egyszerű ígérgetés nem lesz elegendő, a midőn tenni is kell valamit a népért. Ma már döngetik Magyarország kapuit azok az eszmék, hogy a nemzet haladásának sine quanonja a nemzet felvilágo- sodottsága. Nem lehetett előtte kitérni, az ingyenes népoktatás már elért eredmény, s igy fog ez menni tovább. De ez eszmények előtt kitérni nem is lehet s a jogok, az emberi jogok mind világosabban törekszenek érvényesülésre. Hinni akarjuk, hogy Magyarország akkor lesz a legnagyobb, a leghatalmasabb, ha ledülnek a válaszfalak, melyek az embert az embertől elválasztják, hr minden egyes ember érezni fogja, hogy neki nemcsak joga de kötelessége is részt venni a productiv nemzeti munkában. A magyarság zöme ma rabszolga életet folytat. A már boldogság, ha valaki kenyeret keresni képes. A magyarnak ma már nyűg a saját vére, mert már kifáradt a létérti küzdelemben. Az ujidők- nek jele csak abban mutatkozik, hogy a mai rabszolga sokkal nyomorultabb, mint a régi volt. Az tudta, hogy szolga és nem is hitte, hogy valaha szabad lehet. Ma mindenki kidülti a mellét, hogy 8 egy szabad hazának szabad polgára; holott voltaként rabszolga, nyomorult rabszolga; huzza a jármot, s csak akkor midőn feje deresedik veszi észre, hogy ő dolgozott, egész életén dolgozott, küzdött és nyomorgott, de munkájának eredménye nincs, mert a jogi berendezkedésünk olyan, hogy egyik embernek joga van menni az égig, másik a földön marad, még ha lelkének szárnyalása a magasba vinné is. A francia szocialista három részbe osztja a napot. Nyolc órán keresztül dolgozik, nyolc órát pihen, a többi időt szórakozásnak tartja fenn. A francia munkás negyven éves koráig gyűjt, kupor- gat, azontúl leteszi a mesterségét és érvényesülni engedi gyermekét, utat enged az uj nemzedéknek. Franciaország úgy neveli gyermekét, mint hajdan a magyar, az apa átadja mesterségét a fiúnak.
