Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-11-04 / 6. szám
2 IGAZSÁG 1910. november 4. vallása, ahol nincs tömjénezés, nincs pózolás, hol nem prédikálnak az elhízott kedves szolgák a mindenthívő népnek arról, hogy minden jónál legjobb a kúti víz, mert az nem kerül semmibe * * * A kié a hatalom minden azé, most és mindörökké. Hétköznapok. ,,Legyen világosság E sorok szerény írójának volt alkalma Nyíregyháza város köztiszteletben álló főkapitányával egy alkalommal eszmecserét folytatni s akkor hallotta tőle a következő megszívlelendő igazságot. „Egy alkalommal a belügyminisztérium osztályfőnökénél volt dolgom s szóba hoztam álláspontomat a sajtóról. Magam mindig respectáltam a tisztességes sajtót s kiváncsi voltam rá, hogy miként vélekedik róla, a rendőrség voltaképeni feje. Megjegyeztem, szóról-szóra ezeket mondotta: kedvés barátom, mindenkit hagyni kell a maga utján. A sajtót meg kell hallgatni, tűrni kell, piszkálódásait, idővel úgyis hozzá szokik, de csak úgy cselekedjék a hogy azt az esze és a szive dictálja“. * Nyíregyháza város világítását egy részvény- társaság intézi. Ha ez magán vállalatként szerepelne, nem volna hozzá semmi szavunk. De nálunk ez szinte monopol kizárólagossággal rendelkézik. Nincs szándékomban az, hogy megbántsam, az sem, hogy utasításokat adjak a jövőré nézve, hiszen az igazgatóságban és a vezetőségben ülők mindannyian tiszteletben megőszült férfiak, de tény az, hogy a gyér világosság miatt állandóan sok a panasz. A hibát nem a vállalatban keresem, mert tudom, hogy nyereséges üzletkötés minden vállalat célja, de hibáztatom a hatóságot, mert annak kötelessége az, hogy a vállalatnak, ha nincs hozzá más versenyképes cég olyan árat fizessen a minőt kér, mert az indokolatlan takarékosságnak abszolúte semmi értelme nincs. Beszélni lehetne még ugyan arról is, hogy a közönség a kiszolgálással sincs egészen megelégedve, hogy az nem eléggé gyors; minthogy azonban most csak az a megoldandó kérdés, hogy Jegyen világosság“, ezt abban a reményben — hogy rá szükség nem lesz — egészen el is hagyjuk. * Ne legyen sár. Nyíregyházán vagy nagy a por, vagy sok az eső, s igy már szinte közmondásá vált, hogy itt soha sincsen jó idő. Az időjárásról beszélni igen rósz omen, mert sokakban felidézi azt a balhiedelmet, hogy a cikkírónak nincs más témája. A jelen alkalommal azonban egyáltalában nincs igy, mert úgy áll a dolog, hogy nagyon is sok a mondani valónk. Hogy ,azonban e kényes kérdéssel előhozakodunk azzal magyarázzuk, hogy a legutóbbi nagy esőzés alkalmával valamennyi csatorna kiöntött, az emberek lucsok- ban járni voltak kénytelenek s különösen a pazonyi-utcán a szemlélőt egy sártenger állította meg, mely megakadályozta a tova menetelt. ügy hisszük, hogy a csatornák tisztán tartására való felügyelet a mérnöki hivatal hatáskörébe tartozik. Csodáljuk, hogy ez megtörténhet. Hiszen a betegségek kutforrása a cloakák bűze. Vagy ezeknék tisztántartásáról csak akkor fog majd lehetni beszélni, ha majd ismét felüti fejét a kolera ? * Abban a hiszemben voltunk, hogy ha a város térképe elkészül, egymásután valósulnak meg a legdélibábszerübb álmok. Reményeink valóra válásának azonban sok előre nem látható akadálya támadt, melyek elodázták a haladás irányát nem sejtett terrénumokra. Minden ponton a stagnálás stádiumában vagyunk, mely állapotot tévesen magyarázzák akként, hogy „állandóság a magaslaton“, mert a város vezetésével a megállás egyenesen visszaesés. És úgy vagyunk vele, hogy Nyíregyháza város kellős közepén még ma is az utcára öntik az asszonyok a szennyvizet. Kell e ehhez commentár? Lehet-e itt mérsékelni, türtőztetni a kifejezéseket? Mindig hangoztatják a jövendő Nyíregyháziak érdekét, a kiknek jövőjét újabb kölcsönök felvételével nehezíteni állítólag nem volna szabad. Nekünk nem ez az álláspontunk. Mi azt tartjuk, hogy a jövendő nemzedéknek akkor viseljük szivünkön leginkább a sorsát, ha a mostaniaknak tesszük a hélyzetét legalább is türhetővé minden irányban. Hiszen a fajok fejlődése éppen ebben áll. Ha nem is hiszünk a tehetségek átöröklésében, de azt aceeptálnunk kell, hogy a culturnépek fejlődése fokozatos. Az ember egy egyed, a nemzet az egyedek complexuma. Egyiknél felmerülő életjelenség arányos a másikkal. Egy nemzet csak akkor hatalmas ha tagjai életerősek, hatalmasok. Nem kell tehát ferde felfogásoknak tért engedni; a város vezetői ne kábittassák el magukat a nagy hangoktól, s ott hol a sok szó csak ártalmára van magának az ügynek határozottan, erélylyel, nem törődve a felháborodást szimulálókkal, vágjanak keresztül a gordiusi csomón, mert az már hallatlan dolog, hogy kész, megalkotott, nagy eszmények heverjenek a városháza mohlepte láda fiókjában. A sok locsogás elvégre szintén sárrá válik s Nyíregyházának emminens érdeke, hogy „ne legyen sár.“ Kis kertemben rózsabokor. Kis kertemben rózsakobor, Kivirit-e valamikor, Valaha? Lesz-e rajtad ingó-ringó, Hajladozó rózsabimbó — Rózsafa ? S ha lesz rajtad ingó-ringó, Hajladozó rózsabimbó — Rózsafa: Lesz-e annak, mint a háló, Szivet orzó, szerte szálló Illata ? Be tud-e majd fonni szépen Egy lány szivet titkon nékem Örökre, S tud-e később illatozni, Édes szálat megbogozni Körötte ? Hogyha nem tud, ki se nyíljon, Harmat könyet minek sírjon Hiába; Mert ha illat nélkül terem, Soh’se lehet a szerelem Virága. Borbély Sándor. Peer Gynt, Sohasem hallottad hírét ennek a csudálatosán szép, szomoruságos, ködös északi mesének Péter, azonban előttem, itt van mégis mint valami távol emlékezet, amint beszélgetésbe fogok mostan véled. Szokatlan formájú ugyan a mi beszélgetésünk egymással, Péter és úgy megyen, hogy én itt ülök az íróasztalom előtt, egyedül, ezen az alkonyodós, borús, szomoruságos őszi vasárnap délutánon és te igen nagy messziségben vagy .tőlem valahol. Igen nagy és jól tudott messziségben és nem is hallod igy a szavamat és az írásomat sem fogod olvasni és egyoldalú igy a beszédünk nagyon és valójában csak én gondolkozom és te nem felelsz. Mert én nem is óhajtom a feleletedet, általán pedig látni sem akarlak és iszonyodom attól, hogyha kényszerülnék találkozni véled, a te mostani állapotod miatt. Mert lásd-e, Péter, ámbár hiszen panaszokkal vagyunk telve örökösen iránta, mégis igencsak szeretjük és mindenekfelett való nagy javunk az élet. Az egyetlen, a valóságos, a legértékesebb mindannyi között és ragaszkodunk hozzá éppen emiatt, minden egyéb javunknál inkább ragaszkodunk mindnyájan, görcsös, kínos, nehéz nagy ragaszkodással beleakaszkodunk a köpenye csücskébe is és a foszlányait is alig engedjük ki a hidegülő kezeink közül. Te is igy most, Péter, amint ott fekszel egy eperfás tirpák udvar alacsony, csöpp ablakos, nehéz levegőjű parasztszobájában, úgy reszketsz az életedért és ugyanaz a félelem gyötör, mint mindannyiunkat, akik nagyon tiszta, nagyon fehér, orvosokkal és orvosságokkal teli szobában várjuk a halált. Ti csak ketten vagytok ott a rettenetes harcban, ketten vívjátok meg a szörnyű küzdelmet, aminek világos és ismeretes előre a vége, azonban mégis küzdtök ellene, te, meg az anyád. És itt fordított a dolog lásd, az őszvégi, sima tirpák történet és a borongósságában is gyönyörű szép északi mese között. Ott Peer Gynt mesél az anyjának, a hidegülő kezű, üvegesedé szemű anyjának, mesél bűbájos, meleg csudákat a Soria-Moria vár kivilágított tenger ablakáról, a nagy, gyönyörű szobákról, itt azonban te fekszel a tizenhét esztendődéi az utolsónak vetett pokrócos kis dikón, Péter és az anyád, a te egyszerű, sima életű, öregasszony anyád tanul az ágyad mellett egy rettentő, nehéz, nagy uj dolgot, a kegyes hazugságot. Az országfutó csavargó fiú ott a két keze közzé veszi s melengeti a halódó lábakat és mesél, mesélhet, mert tud, százegyig az anyjának, a Peer Gynt ragyogó, csapongó, nagy fantáziája szőheti a csudálatos, meleg, biztató, édes és puha álmokat a halódó öreg asszonya elé, .Peer Gynt megnyitja az anyja elé az álmok nagy, végtelenül gazdag, boldogságos és gyönyörűségesen szép világát, a meséjébe beletombol a vihar és tövében rázza meg a csöpp kunyhót és az hozzáillik a vad fiú szavához, a lázas anya idegen hangokról hallucinál és abból lesz a Soria-Moria vár kihallszó zenéje a fiú altató meséje nyomán. A te anyád meséje másmilyen. A te anyád meséje szegény, amiben nincsenek semmi fényes várak, semmi cifra szobák, a te anyád szava öreg és gyámoltalan, és amit mond, azt sem úgy magától mondja. Kölcsönözött az is, ügye- fogyott és gyönge nagyon igy, mint általán minden kölcsönkért szó. Rideg, mint a megfagyott levegő és nincsen benne semmi hajlékonyság, nem simul a lelkedhez s kétségek között hágy az igaza felől. — Két hét múlva semmi bajod sem lesz, Péter. . . . Ennyit az anyád. És ez nem az anyád szava látod, hanem az orvosé, aki igy mondotta te előtted, mikor lested, sötét, okos gyermekszemeidet rákapcsolva szinte az ajkára, lested a szót, mig ott állott a kis parasztágyad mellett. A finom ruhás, gazdag, erős, egészséges úr szavát, aki belelát a tanult úri széniével a beteg kis testedbe és előre lát igy a jövődbe is. Az ajakad reszketett közben a félelemtől és reménykedéstől, amik együtt járnak ilyenkor és éppen úgy harcolnak a lelkek fölött, melyik legyen úrrá hát egészen, mint a test fölött az Élet és Halál. És, ámbár a testedet vizsgálta, mégis, azon elveszítve már a megtartó hatalmát, mikor letette a fegyvert a halállal szemben, a finom ruhás úr fölveszi hát legalább a félelemmel még. A legirtózatosabb, a halálfélelemmel és elhessegeti mellőled és mondja: — Két hét múlva semmi bajod sem lesz, Péter. így csak és annyit, és ugyanennyit csak az anyádnak is ott kinn, azonban neki már másképpen, igy: — Két hétnél tovább nem viszi a fiú. . . . És ez a két szó fedi egymást teljesen, azonban mégis, rettenetes az űr a kettejük között és az anyád, az egyszerű, szegény sima életű parasztasszony anyád irtózatosan megnyílott leikével megérzi a különbséget közöttük. És amig a lelkén ott cipeli a második formula végtelen keresztjét, visszatérve hozzád a kis dikó mellé, könytelen, fásult, rettenetesen vi- dámkodó arccal ismételgeti elődbe az elsőt. És jön és megy körülötted, nehéz, erőtelen kis gyermekfejedet simogatja a kérges, eldolgozott kezével és látod, kis Péter, itt ismételem neked, rettenetes a különbség a te anyád és Peer Gynt között és én, aki gyáva vagyok ugyan ős semmi kincsért meg nem mernék állani a szobátok küszöbén sem, úgy irigyelek most az anyádnak valamit. Valami testetlenséget, valami formába sem önthetőt, valamit, amit szóval is nehéz körülirni. — Tudod-e mit. Péter? A Peer Gynt meséjét. A mesetehetségét, a gazdagot, a színeset, a csapongót, amit beleöntött az északi álmodó az úgy megirt oszág- futó csavargó legénybe. A testetlen testbe, az
