Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-10-21 / 4. szám
2 IGAZSÁG 1910. október 21. gunk vezérel, aminek olyan sok nevetséges példáját láthatjuk. Ennek a rövidke létnek olyan szívfacsaróan szomorú jelensége gőgös hiúságunk is. Hogyan tülekednek az emberek, hogyan gázolnak keresztül egymáson, vetélkedve az elsőbbségért ; meghunyászkodnak, csusznak-mász- nak, ütnek-vágnak, vagy szájaskodva a mellüket verik: „Én vagyok én“ aszerint, hogy miképen gondolnak hamarébb célhoz jutni s mikor ott vannak, büszkén, tele gőggel tekintenek le a lemart, félretolt vetélytársakra. Ökölbe szorul bizony néha az ember keze láttára az üres fickándozóknak, az ostoba döly- fösöknek, vagy pedig mélységes részvéttel van irántuk, hisz egy rég letűnt kornak korcs maradványai ők, akik még büszkén tudnak letekinteni embertársaikra. Nem gondolkozó fők, annyi bizonyos. Mire lehetünk hiúk, mire büszkék? Ennek a parányi létnek álomszerű sikereire ? Jobb, rosszabb boldogulásunkra? Hisz mindez addig tart a nagy mindenség emberi ésszel el nem gondolható méreteihez képest, mint a Tiszavirág élete s azután lehull a porba hiúság, nagyravágyás, gőg s minden egyéb. Ne okozzunk hát felesleges bánatot, céltalan fájdalmat embertársainknak, hanem az elnézés, szeretet mindeneket átölelő melegével szorítsuk még azt is magunkhoz akinek járása ingadozó, aki botorul, elhibázott célok felé törtet. R. J. Egyről—másról. Á piackérdés. Tagadhatatlan, hogy városunk tanácsa tudatos községi politikát folytat. Igyekezik minden alkalommal jóakaratának a város minden polgárával szemben tanujelét adni. Minden kényes kérdést a legmesszebbmenő loyalitással old meg s ennek köszönhető, hogy azok a támadások, melyek kis városokban nem szokatlanok, nyom nélkül patannak le róla. Mióta az emberiség fenn áll a legkönyeb- ben sebezhető mindig a közpályán működő férfi volt. Ennek indoka főként abban keresendő, hogy a forgalom fejlődésével a népek ezere kénytelen ügyes bajos dolgával felkeresni őket. Már most ahány ember annyi vélemény. Hogy mikkel lehet előhozakodni, miket lehetetlen teljesíteni, arra kevés volna minden papír. Tény az, hogy nálunk ezek a kérdések sanálva vannak s nem emlékszünk vissza oly időkre, hogy városunk vezetőit valaki támadta volna. De nem is lehet. !'Városunk polgármestere úgyszólván a várossal nőtt fel, főjegyzője, taná— Atyám az Urban! Gyónom a vétkem ! Rongyban születtem. Nem danolt nékem Álmaim felett lágy dalt a dajka . . . Tán meg se csókolt anyámnak ajka ! — Az utcán laktam, fel ott nőttem; És utca lánya lett belőlem. A gazdagokat megvetettem, De istent hittem és szerettem . . . — Ám egyszer . . . tüzes . . . forró este, Mikor de Launay véres teste Ott ... a Bastillnál . . . porba hullott . , . Emlékszem reá . . . igen ... ott ... ott .. . Egy csepp ... egy vércsepp . .. emlékszem erre .. . Ide freccsent a keblemre. — És az a vércsepp megőrjített! . . . Eldobtam vallást, eszményt, hitet. Halódók bálján királynő lettem, És hódítottam, és nevettem, — Igen, kacagtam, mikor a legény Ki a „Bal des Victimes“ vad éjjelén Szerelmemet epedve leste, Vérpadon hullt el másnap este . . ; — Gyónom a vétkem, súlyos vétkem ! Gyilkosok közé vitt a léptem, S vad orgiákon öntudatlan, Őrjöngő lázban odaadtam Virágzó testem martaléknak ! . . . — És ünnepelt a csőcselékhad. — A sanscollotte-ok királynője lettem, Véres csillaguk ragyogott felettem, És tomboltam, és táncoltam vadul S midőn Párisban a mob lett az úr, Még feljebb hágtam a létra fokán : Istennő lettem ! ledér és pogány ! csosai mindenkit hazulról ismernek, ismerik a bajok gyökereit, tudják azokat orvosolni. A város vezetésénél meg nem alkuvok s biztos kézzel vezetik azt a fejlődés ösvényén. Erős a reményünk arra, hogy ezt a nagy kérdést, a piac kérdést is sikeresen fogják megoldani. * * ♦ Ennél a piac kérdésnél azonban a célszerűségi szempont ellene mond a mostani elhelyezésnek s az igy a mostani állapotban sokáig nem is tartható. Bekövetkezhető szerencsétlenségekkel előre operálni szükségtelen, azonban rá kell mutatnunk arra, hogy az úgynevezett Kossuth Lajos tér rendezése által semmi sincs helyén s olyan sikátorszerü zugban bonyolitta- tik le a forgalom, hogy csak a nagy elővigyázatosság az, a mi komolyabb experimentiumok előállását elhárítja. Dehát ezt tovább tartani igen veszedelmes. Nem ismeretlen fogalom már az s a kereskedők nagy része buzgolkodik is azon, hogy jelenlegi zöldség terünkre tétessék át a piac. Ennek a javaslatnak azonban még sok az akadálya. Ellene van ennek első helyen az, hogy a Korona épület kereskedői a napi forgalmukat éppen a piacra tóduló vásárlókra alapítják s igy jövedelmük ezen részéről nem mondanának le szivesen. Ellene mond ennek az is, hogy a bujtosra vezető útra hajló szögletházat átvágni kellene. Az igy felmerülő nehézségek és költségek melyek a kisajátítással tehát a városi kasszát is érintik, erős gondolkozásra fognak alapot adni. A kérdés szerintünk is nagyon megfontolandó. Ha azonban az az érdekeltség a ki ezt a kérdést ily értelemben óhajtja diadalra juttatni, képes áldozatokra is, s a telkek értékének emelkedése által kapót előnyt nem akarja teljesen a maga javára könyvelni, s kész lenne bizonyos módozatok mellett tervét saját erejével valósítani meg: a szerzett jog, a tett ígéretek s a centrum kérdései meghajolnának az előtt a szempont előtt, mert piacnak hozzá férhető térség kell, s hogy ez az uj javasolt hely erre a célra terjedelménél fogva igen is megfelel. /* „A mellőzésekről.“ A város ügyének intézésénél beszivódnak a köztudatba bizonyos elvek, melyeket kiirtani annyival bajosabb, mert az idők folytával azok szinte meggyőződéssé váltak. Azt tapasztalnunk kell, hogy bármely közmunka adódjék elő akár a városnál, akár a megyénél, szívesebben adják ki azt idegen mestereknek s ha ezt elérni nem tudják inkább házilag végeztetik el a szük— így éltem én, mig nem láttalak Te szelid arcú, tiszta lelkű pap. És most szeretlek ... és gyónok néked ! . . , Szeretem az egyszerűséged ! . . . Esengek! . . . Old fel ! . . Szolgálód leszek ! . . . Rá felel a pap, „Lányom nem lehet.“ — Sokat öleltem, egyet se szerettem . . . ítélj atyám ! ítélj felettem — — Rúgj fel! — csak szeress ! . . . Mást nem kérek . . . Kimentelek . . . megszököm véled . . . Irgalmaz! . . . jöjj! ... Én nem vagyok bálvány Ninette vagyok, Ninette vagyok csupán, Szegény, szerelmes árva leány . . . Ninette vagyok én ... a Te Ninette-ed ! Álmaimban is őrködöm feletted, Kilesem mind a gondolatodat, Keblem fejednek enyhe nyugtot, ad . . . Szökünk ugye ? — És szeretjük egymást . . . Olyan szép lesz az ! ... Édes uram ! . . . Lásd, Messze, messze majd boldogan élünk. Nem törődik ott senki se vélünk, Megkímél sok sok rémes, szörnyű kín, Nem les ránk folyton éles guillotine, S nem mereszti ránk Páris, a szemét Véres, jakobinus, nagy, kerek szemét. Lesz kis fiunk is. Édes kis baba . . . Tapsolva mondja majd: „Édes apa!“ . . . Közbe szól a pap : Hallgass rám leány. Látom, meg tudnál javulni talán, De most még rossz vagy. Bűnös a véred. Hogy léphetnék én szent frigyre véled ? Hiszen pap vagyok — nem nősülhetek . . . séges munkálatokat semhogy a helybeli iparosainkat foglalkoztassák. Ez a körülmény sajnálatos ábból az okból is, mert ha ily esetek kapcsán kissé hangosabbá lesz az elkeseredés, észrevétlenül simulnak el a hullámok s jók lesznek az addig meilőzöttek, a mi nem a legépületesebb látvány, mivel argumentumot képez arra is, hogy csak az erélyesebb hang aratott diadalt a minek megtörténi pedig nem volna szabad Éber figyelemmel fogjuk kisérni a meghirdetett közmunkákat s a nélkül, hogy a városi tanács ingerenciájába benyúlni óhajtanánk, véleményünknek mindenko1' kifejezést adunk, mert nem tartjuk igazságosnak az olyan határozatot, melylyel ignorálják a helyi iparosságot akkor, midőn az „I. Általánosságban, indokolás a házipénztár 1911. évi költségvetéséhez“ szerint kimutatott 62% illetve 64°/0 községi pótadónak 72 illetve 731/2°/o-ra való felemelése alkalmával annak fedezete iránt soha sem fordul városunk tanácsa a szomszéd városok iparosaihoz, vállalkozóihoz. * Még csak a Színház kérdés. Egy kérdés törekszik megvalósulás felé mely Nyíregyházát a kisvárosból a nagy városok sorába iktatni hivatva van, s ez az állandó színház kérdése. Olyan ez, melynek jelentőségét mindenki szívlelni kezdi. Nem szólva arról hogy annak hatalmas culturális jelentősége minden elé helyezendő sőt arról sem, hogy csínt, Ízlést tanít, fejleszt: egy pár sorban a reális értéket vagyok bátor vázolni, azt nevezetesen. hogy kereskedőinkre, iparosainkra mily anyagi előnyt jelent megvalósítása. Ma ha a debreceni színészet átjön hozzánk, semmi szükséglete nincs, mert mindent magával hoz. Nem kell szót pazarolni, hogy állandó színészetnél az ezreket felemésztő budget az itten lakók jövedelmi forrása. Ma a kis újamon leszámolom a Nyíregyházáról kikerült művészeket, mert nincs mód érvényesülésre. A nyíregyházi állandó, tegyük hozzá hogy „Népszínház“ egy évi fennállása után — nyugodtan állíthatjuk — tiszteséges helyi tagokat is számíthat az előadók sorában. A társadalmi erők fejlődésének sine pua nonja az egyéni erők versenye. Hiszem, hogy lesz elég erőnk ahhoz, hogy az állandó színházat 3 éven belül felavatjuk. Ifj. Bodvay György. * S Ámha megbánod sok-sok vétkedet, Van reá egy mód — tanúm e kereszt — Az Ur irgalmát, hogy visszaszerezd. Ne fedje arcod szépség zománca, Tarts bünbánatot és légy apáca ! Ha igy teszesz, jó, — eljöhetsz vélem, Ha nem — láthatsz majd fenn, a Gréve téren . . . S Conciergerie börtön mélyén, Emésztő lázban éjek-éjén Az ifjú papnak kezet ád a lány. Letérdel. Sóhajt. „Drága, szűz anyám. Bocsás meg nékem ! Máris vezeklem szörnyű vétkem . . . Még akkor éjjel megszökött a pár. De pár perc múlva már nyomukba jár Toprongyos, véres sanculotte sereg, S hajnalfelé a dob már ott pereg Az ébredő város poros utcáin át . . . A pap holttestét karjával fonta át, Rongyaiban és szuronyok között, Sáppadt arccal, mit könnye öntözött, S melyből fájdalma minden szint kivett — így tért vissza Ninette. Sommás utón végeztek véle, A Gréve téren omlott ki vére, S mig feje lehullt ocsmány lelkű had Ujjongott bőgve a nyaktiló alatt. Zúgott a lárma, a viharos lárma, A carmagnola veszett dallamára Páris városa járta a táncot, A véres, a vad, iszonyú táncot, A haláltáncot. Borbély Sándor.
