Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-12-09 / 11. szám
2 IGAZSÁG 1910. december 4. legszebb, legtisztább és mindenki által legkönnyebben hozzáférhető helyen legyen, min- város odatörekszik, hogy úgy a vásárlók, mint az eladóknak minél alkalmasabb mód álljon rendelkezésére a vásárlások könnyű és gyors lebonyolítására. Nem lehet tűrni, hogy hatóságunk lanyhasága avagy érthetetlen mindnyájunk érdeke ellen való intézkedései következtében tovább is nélkülözzük a rendes piacot. Hogy ezen állapnt egyszer s mindenkorra megoldást nyerjen, hassanak oda, hogy férjeik — kiki módja, tehetsége szerint — minden alkalmat felhasználjanak azon törekvés előmozdítására. hogy a piac városunk központjában, a kikövezett, tisztán tartható és tartandó, minden utcából, minden oldalról könnyen hozzáférhető Városháztéren nyerjen elhelyezést. II. Nyíregyházi gazda-asszonyok ! Hozzátok intézzük szavainkat, gazda polgártársaink feleségeihez Városunk hatósága évek óta mosto án bánik veletek. 1‘iacrendezés címén hol ide, hol oda hüld, s ti kénytelenek vagytok sárban, vízben, piszokban állani, sokszor óraszámra, ha aprómarha, tej, vaj stb. termékeiteket elakarjátok adni Hát ezt érdemeltétek ti szorgalmas, munkálkodó asszonyok? Hát az a hatóság, amely saját hivatalnokairól tud gondoskodni, amely leseperteti a járdát, hogy a járó-kelők tiszta helyen járhassanak, lekapartatja a kövezetei is és söpörteti, az udvarok tisztántartására kötelez miudenkit, az a hatóság nem gondoskodhatik rólatok is ? A járókelők a járdákon tiszta helyen járnak, a kövezeten közlekedő taligák, szekerek, lovak, szarvasmarhák söpört utón járnak, de ti, akik élelmiszereket árultok, akik hajnalban felkeltek s hozzátok az áruitokat a piacra, ti üljetek bele a sárba, piszokba és a vásárolni akarókkal együtt szenvedjétek végig naponta e tarthatatlan helyzetet! Tiltakozzatok ezen eljárás ellen ! Menjetek haza a tanyára és mondjátok meg férjeiteknek, hogy nem tűrhetitek tovább ezt a nyomorúságos állapotot. Mondjátok férjeiteknek, hogy iö//ön he a városházához, s polgár- mestertől, tanácsosoktól, rendőrkapitánytól, s mindenkitől, akit illet, követeljék, hogy ti- nektek a város központján, tiszta, kikövezett és a vásárló közönség által könnyen hozzáférhető helyet adjanak. Követeljék, mert joguk van hozzá a város alapitó és törzsökös polgárainak, joguk van hozzá mint a város teherv selő, szorgalmas polgárainak, de követeljék a köztisztaság, a közegészség, a jó Ízlés nevében, hogy ezen mai állapotot azonnal szüntessék be. És e követelésetekben segítségetekre lesz Nyíregyháza iparos és kereskedő polgársága is, amely feladatául tűzte ki a piacrendezés mielőbbi — a közérdeknek leginkább megfelelő — megoldását. * A hatóságnak a piac kérdésében eddig követett magatartása (a kellő nyilts g hiánya, a közönség, az érdekeltség bizonytalanságba hagyása), idézte fel a zöldségtéri lakosság azon reménységét, hogy az összes piaci forgalom ott concentrálódjék. Már pedig ez lehetetlenség, mert ha a napi piac oda helyeztetnék, úgy kénytelen volna a hatóság vagy a zöldség (krumli, káposzta stb.) piacot vagy az iparosokat vagy mindakettőt a város külső területére helyezni. Külömben sem lehet az odavezető szűk utcán az óriási szekérforgalmat lebonyolítani, s igy amit a réven nyernének, elveszítenék a vámon. így áll ez a dolog. * Nagy az ellentét, de nem szabad ezt a kérdést elmérgesiteni. Városunk polgármestere úgyszólván a várossal nőtt fel, főjegyzője, tanácsosai mindenkit hazulról ismernek, tudják a bajok gyökér helyét s készek is azokat orvosolni. Hisszük, hogy városunkat a fejlődés, az egyetértés, a békés munkásság mezején meg nem alkuvással és biztos kézzel képesek vezetni. Megingathatatlan a reménységünk, hogy ezt a nagy kérdést, ezt a kenyér kérdést, vagy ha úgy tetszik a piac kérdést is sikeresen fogják megoldani. Ballada. „Ott les az este az ablak alatt, Sikongató szil nyögve szalad, A kertek ölén látok valakit; Maradj itt! Maradj itt! ! “ „Leshet az este, — nevetem ezt, Sikongató szél meg nem ijeszt, Kertek alatt ki sem őgyeleg; Elmegyek ! Elmegyek!! “ Ablak alatt már nem les az este, Sikoltó széltől hideg a teste, Kertek alatt valaki odaát Dobogó szívét verte át Verte át. Borbély Sándor. Újfajta gyógymód a helybeli közkórházban. A belváros egyik udvarán a napokban összeesve találtak egy fiatal leányt. Fojtott nyöszörgésére lett figyelmes a ház egyik lakója, ki emberséges érzületéből folyó kötelességének tartotta, hogy a szenvedő teremtéshez azonnal oda hivja városunknak egyik szimpatikus — éppen a házban időző orvosát. Mondani sem kell. hogy a leány a leggondosabb első segélyben részesült, sőt az orvos intézkedni akart a további megfelelő ápolás iránt s a szívgörcséből magához tért leány előtt, látva, hogy az a szegény néposztályból való, kifejteni igyekezett, hogy még további ápolásra lévén szüksége, azt viszonyaihoz mérten legjobban az itteni Erzsébet kórházban kapja meg, Szavai megtoldásaként már küldeni akart rendőrért, aki majd a kórházig való kíséretet s a felvé el körüli további teendőket elvállalja. Alig jutott azonban ebbe a stádiumba az ügy, mikor a leány sáppadni, remegni kezdett s csaknem újra eúogta a szivgörcs. Mintha valami összefüggést kerestek v^lna a jelenlevők az orvos által mondottak s az újabb rosszullét között, faggatni kezdték a leányt, aki azután könyörögni kezdett, hogy csak az itteni kórházba ne küldjék. Ámulva s kíváncsiságtól fel- csigázottan hallgatta mindenki a szokatlan beszédet s most már vallatni kezdték a beteget, aki hosszas unszolásra elmondta, hogy ő már volt lakója ennek a kedves intézménynek, de haj! azt mig él megemlegeti, mert ott egy egészen különleges gyógymód van bevezetve : a pof-gyógymód, jéghidegvizes leöntésekkel gar- nirozva. Gyönyörű perspektíva ! Egyszer végre valami nagyszabású felfedezés : a pof-gyógymód. Az ember bemegy az „Erzsébetébe szívgörcsökkel, jobban mondva : beviszik az embert s egy óra múltán arra ébred, hogy a pofozástól fáradtan lihegő ápoló sereg veszi körül s repül arcára megszámlálhatatlan pofonok özöne, igaz, hogy ez olcsóbb, mint a digitalis! Ha ezután esetleg panaszra mernéd nyitni ajkadat, kéznél van a jéghideg viz, mely- lyel úgy öntenek nyakon, hogy sietsz az eget bőgőnek nézni. Ha pedig tovább rezonirozol, akkor kezdődik elölről a — megváltjuk, most még nem nagyon változatos — uj gyógymód s folytatódik mindaddig, inig a nyomorult beteg vagy bele pusztul, vagy hódoló kézcsókkal járul ezek elé az ápolóknak nevezett pribékek elé. Nem tudjuk, hogy kinek a mulasztásából történhetnek a kórházban ezek a galádságok. Azt, hogy minderről orvosainak tudomása volna, feltételezni sem merjük. Mindenesetre követelni fogjuk az eset szigorú megvizsgálását s mindazok példás megbüntetését, kiknek ebben a vadállatiasságban részűk van. Az eset szereplőinek neveivel majd szolgálunk. R. 4 Gyalogjáró félistenek. Nagyot hibáztak, önmaguk ellen a legnagyobbat pedig az Olympus szentséges, erős Urai is anno a mythosok korában, valahányszor leszállottak napsugárszin felhővilágukból az ezervirágos, nádas-lombos Hellas meseszép földjére. Ámbár ottan hiszen nélkülök is gyönyörüszép, mesés, álomlátó élet járta még akkor tájt és tán nem is ismertek egyéb érzést az emberek a minden szépben való gyönyörködni vágyásnál. Mégis, hogy közéjük szállott egy-egy fürtöshaju, sugárszemü ifjú Isten, megnyílott u szemük, az eladdig gyönge és a lelkűkben föltámadt az összehasonlítás és biráigatás sivár, gonosz kis démona. És akik föl a szentséges hegyre csak imádkozva mertek gondolni is, a közöttük járót mégnézték már és meglátták, és egyformává tették egynémely csinjében kivált önmagukkal, és innen már csak egy kis féllépcsö, hogy kevesebbnek lássák. Napsugáros Hellas földjén is, a hol a földben, a vízben és a levegőben, az emberek minden kis gondolatában csak könnyű, vidám gyönyörűségek jártak és virágokkal volt ékes minden kicsi ut . . . Ahol a földreszállott Istenek mind bársonyfüvön jártak és ujjon nyílott, illatos szép virágszirmokon . . . Ahol ifjú volt az öregek lelke is és telve hajnali, fényes álmokkal és nem ismerte senki a csukott ablakokat, a sáros asztfaltot és a ködös, novembervégi időben begombolkozva siető, kevésbeszédü embereket, akiknek a lelkét túlontúl érzékennyé és a szemét fájóan nyitottá tette a — oh, semmi külöoös, csuk a mindennapi, buta, azonban nehéz és tülekedős élet. Ezek az emberek igen pazarok ezért és voltaképpen nagyon könyelmüek, mikor átengedik a lelkűket az életnek, hogy azzá gyúrja amivé éppen tetszik néki, — azonban hát, nem tehetnek egyébként. A lelkűk ilyen, gyáva talán és akaratlan, de változatlan is egyben és viselniük kell és járni véle ostoba, öszvógi utcákat és találkozni ott a Félistennel. Aki gyalog jár, persze. Gyalog jön feléjük és igen közönséges, százegyforma ruhában, igen egykedvűen nézelődik széjjel a novembervégi szél fázós. bántő, rideg napsugarával megvilágított utakon, Amik hidegebbek és a lélekhez jobban befurakpdók a szomorúságokkal a szikrázós havu, gyönyörű nagy télnél. Az legalább tél. Kemény, tudott, csikorgós hideg tél. Ez azonban ? Sémi. Csalóka fényű sugara elé kitárja a lelkét a könnyenhivő azonban beie- markol a nedves, nyirkos, alattomos hidegével és a keze szorításán ott sir az őszvégi szomorúság. És ebbe jön az ember. Jön és nem törődik semmivel sem többet mint valaki más, jön és az emberek nem látnak rajta semmivel sem többet mint ha elhalad mellettük akárki is más. — Hát ez ? — Ez. És akkorra már el is haladt a Félisten és nem maradt utána semmi kiválóság. Semmi nyom és semmi emlékezett . . . csak éppen hogy összeomlott egy kicsike oltár. Amit úgy emel az ember, kiváltságos nagyon szeretett, ismeretlen bálványoknak. íróknak leginkább, akik lígy belopják magukat maguknak élő, csöndes emberek leikébe. Ismeretlenül és — csakis ismeretlenül. Megismerve? Látva? Gyalogjáró félistenek mind. Akik körül eloszlott, szerteszakadozott az Olympus napsugárszin fényes levegője és ott jönnek az őszvégi utcasor bántó, rideg megvilágításában, szürkén, kopottan, fázósan és min- denekfelett pedig egyszerű és nagyon közönséges emberformában felénk. Amilyen száz jár az utón és ezer, és ezek megszokottak és természeteseképpen a sokaságuk miatt, a Félistent azonban másmilyennek vártuk és szinte belefájdul igy az ember lelke a hirtelenül jött nagy megcsa- lódásban. Boldog egy Úristen, ez tud úgy mesélni ? Ez az ember, aki úgy siklik el a tekintetével a házak és az emberek fölött, mint egy közönséges? Ez tud beszélni az óriás vasszörnyekkel, ennek mesélnek olyan bűbájosán gazdag, gyönyörű álmokat a nyügbevert utak? Ennek a simaarczu, gondolattalan szemű embernek volna olyan gazdag képzelete, hogy attól és abban megelevenedik, gondolkozik, iát, figyel és hajó ' az ideje, cselekszik az évezredes, mozdulatlan szikla ? Ennek a szürke, százegyíorma társától nem külömbözö lateiner verébnek volna olyan ezervirágu meserét a fárasztó, munkás nehéz életpálya ? Úgy megyek az utón tovább mint egy alvajáró. Nem látom az úton járókat és nem hallgatóm a társam fecsegését. Alakok járnak akkor már forgatagos tánezot körülöttem, a leomlott oltár bájos figurái. Kígyóznak szerte a
