Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1910-11-11 / 7. szám

2

IGAZSÁG

1910. november 11.

ben jelentkezik az ige mint valaha. „És én veled leszek és én megőrizlek . . . mert nem hagylak el, . . . mert te nem tértél le arról az útról ... a becsület útjáról.*

Ifj. Bodvay György.

Találkozás.

A mozgóposta kocsijában Két kis levél találkozott.

Durva kéztől egymásra dobva Néma csendben feküdtek ott.

Egyiken finom nőirás van,

A másikon kemény betűk,

Testükből édes illat árad,

Boditó a lélekzetük.

összesimulnak szépen, lágyan —

Nem látja őket vizsga szem —

A férfié megzörren halkan,

Pattan a pecsét emezen.

Rózsaszínű köd ül a termen,

A postatiszt unatkozik —

Nem is álmodja, hogy itten két Szerelmes szív találkozik.

Borbély Sándor.

A fácántolvaj.

— Elbeszélés. —

(Vége.)

Meghányt a-vetette az eszmét és végtére is úgy találta, hogy mégis csak jó lesz, hogyha kerül egyet. Legalább megnézi a fácánokat. Bizonyosan logódzott egy pár ebben a nagy hidegben.

A gondolatot tett követte. Néhány perc múlva már ott ropogott a hó a lábai alatt a Berek felé vezető ösvényen. Arra voltak elhelyezve a hurkok. Nem is messze. Alig egy félórányira.

íme, már ott is vannak. Kova Gyuri óvatosan bújik egy bokor alá, de mintha méh csípte volna meg, olyan hirtelen kapja vissza a fejét. A hurok üres. Pedig a havon még ott van az áruló gödör, a termetes fácánkakas helye. Nézi a másik szerszámot. Az is üres.

— Biz’ ezt megdézsmálták! — dörmögi magában.

Pedig ebből baj lehet. Kiderül a titok, a manipuláció s még el is csaphatják. Nosza, utána hát. El is indult ökelme szaporán, hogy kinyomozza azt, aki még őt is meg tudta lopni.

A kutyája ment elől. Szaglászta folyton a nyomot, maga pedig vállra vetett fegyverrel loholt utána.

III.

Bordás Julcsa görnyedt háttal baktatott hazafelé. Már közel járt az erdő széléhez, már ritkultak a fák s a szél is jobban győzte szusz- szál. Örült, nevetett az arca. Azt hitte, szerencsével járt. Nagy csomó gályát szedett össze, az oldala körül meg ott fityegett három fácánkakas meg egy jérce. Mintha csak a jóságos ég gondolt volna reá, mintha csak az dobta volna oda az útjába, hogy meg legyen az ígért csirke leves a beteg asszonynak.

Hopp! De mi volt ez ? Nagy csőr tetőssel vágott elibe a sűrű bozótból valami fekete állat. Keresztet vetett magára. Azt hitte, hogy farkas. Csak később látta meg, akkor, amikor a gazdája is előtte állott, hogy kutya. Csakugyan az volt, a Kova Gyuri kutyája. Vinnyogott örömében és a farkát csóválta. A vadőr is elemében volt.

— Adj Isten, hugám! Honnan ilyen öreg este? — szólította meg a leányt.

— Jó estét, Gyuri bácsi. Kinn voltam az erdőn. Egy kis gályát szedtem össze. Beteg az édes anyám, oszt ha nem fütenónk, tán még meg is halna.

— Gályát szedtél? Hm. Hm.

Közelebb ment hozzá, átfogta a derekát.

— Ejha! Furcsa gályák teremnek ebben az erdőben. Muti csak hékám! Fácán! Bizony isten fácán. De mán ezt nem viszed el szárazon, szentem. Aztán hon szerezted ? Tán bizony csak úgy magátul repült az ódaladra?

— Jaj, az ég áldja meg, de rossz szeme van, mingyárt rávetette. Ne bántson, Gyuri bátyám, leltem, úgy segítsen az isten, hogy leltem.

A vadőr kéjelgett a gyönyörűségtől. Tovább kínozta.

— Lelted? Osztég nem is egyet, de hármat leltél. E mán döfi.

— Ne csufolódjék, Gyuri bácsi. Én nem hazudok. Leltem. Ott találtam a Berekben. Egymás mellett hevertek a havon. . . .

— Éppen mint a katonák, — bökte közbe a szellemes paraszt.

— Hurok volt mindeniknek a nyakán. . . .

— Hurok? No lám. Felakasztották magukat a szegénykék.

— Két nap óta nincsen mit ennünk. Az Isten küldte az utamba őket. Felvettem és haza akartam vinni. Bocsásson haza, mert ha nem ereszt kend, meghal az anyám.

A szél még keservesebben fújt. Már a vadőr is fázott. Meg is elégelte a diskurálást. Rántott egyet a vállán.

— De most már gyerünk.

Julcsa azt hitte, hogy haza engedi és mosolyogva kapta fel a gályát a hátára, úgy indult tovább az utón.

Az őr azonban nagyot lódított rajta.

— Nem arra, hé! Csak tán nem hiszed, hogy elbocsátalak ? Örülök, hogy valahára megcsíptelek.

A lány térdre esett és úgy könyörgött.

Akárcsak a siket erdőnek beszélt volna. Nem született még olyan emberfia, aki Kova Gyurit megindítsa!

Sőt. Minél inkább meghátrált előtte valaki, annál inkább kéjelgett a saját hatalmában.

A puska tusával ütötte oldalba a leányt.

Az pedig szegény — mit tehetett egyebet ? — megadta magát a sorsának és lehorgasztott fővel, sirdogálva baktatott előre.

De sokszor megcsuklott a lába, de sokszor leült volna pihenni! Sőt talán legjobban szeretett volna lefeküdni a fehér lepedőre, a csillogó hóra és fel se kelni többet, de a puskatus nem engedte. Mindjárt működésbe hozta a baromi ember, mihelyt egy percre megállapodott.

Gyorsan haladtak,' de azért pitymallott, amikor elérték a szomszéd falut, ahol a csendőrőrs volt.

Egyenesen oda tartottak.

Aludt még ottan mindenki.

Kova Gyuri becsengetett, de azért még ott is várakoztak egy jó félóráig.

Végre kinyitották az ajtót. Bordás Julcsa csak lerogyott a meleg szobában. Nem volt rajta emberi kép.

Annál büszkébb volt a vadőr. Kidüllesztette a mellét és nagy hangon jelentette:

— Őrmester ur instállom alássan, behoztam a fácántolvajt.

Többet nem mondott, nem mondhatott, mert a leány energiája végső megfeszítésével felugrott és az arca felé sújtott. Csak sújtott, de el nem érte. Annyi erő már nem volt benne. Lehanyatlott a karja és végig zuhant a padlón. Elájult.

. . . Talán éppen ebben a pillanatban húzták meg nálunk az anyjának a lélekharangot!

Monostori Béla.

Heti Krónika.

A leányegylet

műkedvelő előadása s reklám estélye a városi színházban november hó 8. és 9-ikén.

Hogy megváltozott felettünk az idők járása. Ezelőtt, ha fiatalember meg merte volna kritizálni a leányegylet mulatságát ki lett volna annak téve, hogy soh’-sem kapott volna feleséget szülő felujából. És ma ? Várják a kritikát a lányok.

Nem kell már üres bók, nincs szükség a jóakaratu elnézésre sem. — Ez a kritika, De ez bizonyítja, hogy a leányegylet ott tart az igazi sikerek utján.

A szereplők megkapták jutalmukat a szűnni nem akaró tetszés nyilvánításokban. Az estély rendezője a leányegylet elnöknője Józsa Rózsa kisasszonyt is megörvendeztették virágcsokorral

tisztelői, kik mellett*mi isleteszük az elismerés pálmáját és őszintén örülünk az estélyek sikerének.

Kritika ! Kritika ! A ki ott volt annak egyáltalán nem kell kritika, a ki nem volt, annak nem is adunk.

□* — A Bessenyei-kör november hó 20-án tartja ez idei első hangversenyét a Korona szálloda nagytermében Kaufmann Francillo Hedvig bécsi ének-művésznő és Joan Manén spanyol hegedű virtuóz közreműködésével.

Kaufmann Heddit ismeri a közönségünk s a múlt évi itteni nagy sikere eredményezte, hogy évadját vele nyissa meg a Kör. Joan Manén azonban úgy tudjuk még ismeretlen név közönségünk előtt s azért pár sorban szükségesnek véljük őt bemutatni.

Pabló de Sarasate halála után Joan Manén képviseli a spanyol hegedű virtuózitást. Sikerei Sarasatéval egyenrangúak. Művészete az egész világon általános érdeklődés és tisztelet tárgya.

Manén 1883. március 14-én született Barcelonában. Atyja kereskedő volt. Három és fél éves korában egyszerre tanult hegedülni és zongorázni, s mindezekben zeneileg képzett atyja adta néki az első oktatásokat. A kis fiú előmenetele mind a két hangszernél olyan rohamos volt, hogy jó ideig maga sem tudta melyiket válasz- sza a kettő közül, mig végre atyja tanácsára a hegedűnek adta az elsőbbséget.

Rövid tanulás után, melyet Alard egyik tanítványától Clemente Harguren-től nyert, mint csoda-gyermek, hosszabb hangversenykörútra indult Joan Manén. Ezen a kőrútján találkozott a jobb hegedűművészekkel, s bámulatos szorgalommal sajátitotta el tőlük mindazt, amire még szüksége volt.

Később komponista tehetsége kezdett megnyilvánulni. Alkotott néhány zeneművet, hol hegedűre, hol teljes zenekarra, melyeket Berlinben és Lipcsében adott ki, s melyek széleskörű tetszést arattak. Ezen az eredményen felbuzdulva irt két operát is, a Jeanne de Naples-t és az Acté-t. Ez utóbbi, melyhez a szöveget is maga szerezte, nagy sikerrel került színre a drezdai udvari operában, s ez a siker akkor is hű maradt hozzá, midőn az 1910. április 10-iki kölni premier-jén Otto Lohse dirigálta.

Az Acté-ve 1 elért drezdai sikere alkalmából a spanyol király a III. Károly rend nagykeresztjével tüntette ki.

Egyike ma Manén a legelső hegedüvirtuósoknak. A hang édességét, a vonóvezetés eleganciáját s a játék nemességét Sarasate-tól örökölte, de a technikai készségben még őt is túl haladja, ebben a tekintetben a kritika „Paganini redi- vivus“-ként köszöntötte. Nem ismeretlen azonban a klasszikus világ sem előtte. Mozart koncertjeit végig hallgatni igazi élvezet.

Manén minden világvárosban megfordult s művészetéről mindenütt a legnagyobb elragadtatással nyilatkoznak.

Az estély műsora : 1. Nagy ária Verdi Rigo- letto c. operájából. Énekli: Franeille-Kaufmann Hedvig úrnő, a wieni nagy opera művésznője.

2. Mozart: Hegedű-koncert. Előadja: Manén Juan. 3. a) Chaminade: Bölcsődal. b) Beműerg: Arab ének. c) Dell’ Acqua: Pásztordal. Énekli: Francillo-Kaufmann Hedvig úrnő. II. 1. a) Sarasate : Fülemüle dala. b) Manén: Dal. Op. 8. c) Paganini: I. Palpiti. Hegedűn előadja: Manén Juan. 2. Arditi: A csók. Énekli: Francillo-Kaufmann Hedvig úrnő.

—Tanitósors. Egy néptanító az alanti sorok közzétételére kért fel bennünket. Az „Igazság“ tendenciájáná fogva szívesen ad helyt minden jogos panasznak. Commentárt nem kívánunk hozza fűzni: beszéljen maga a levél:

A magyar kultúrának legalázatosabb páriái, a testben és lélekben kiéhezett néptanítók végre megmozdultak. Elég volt a leereszkedő váll- veregetésekből és a folytonos Ígérgetésekből, biztatásokból, Végre háf fölemelték fejeiket az éhbérért dolgozó, s a „nemzet napszámosai“ díszes nevet viselő proletároknak ezernyi ezrei is. A biz’ igaz, hisz már egyszer ideje volna azt a sok szép igérgetési nyugtatványt legalább apró pénzzel beváltani. Mert lám, csak nem lehet szép szóval váltókat prolongálni, üzletekben fizetni és lakbéruzsorásokat kielégíteni.

De mert hát élni mer a szegény kikhezett néptanító és egy kicsit meg meri mondani az igazat, talán egy némely újítást is szívesen látna a paedagógiában, — mint péld.: teszem