Dokumentumok a Magyar Iparművészeti Egyetem történetéből 1880-1904 - A Magyar Iparművészeti Egyetem Levéltárának Kiadványa (Budapest, 2004)
Források - A. Átírt dokumentumok
művészeink tanúbizonysága szerint oly irányú tanulmányokat árultak el, melyek vezetésöknek ósdi felfogására engedtek következtetést, s végül, mert Feichtinger tanár föntemlitett véleményének megokolására oly észrevételeket tesz, a melyek a helyett, hogy véleményét elfogadhatóvá tennék, téves megfigyelése mellett látszanak bizonyítani. Midőn ugyanis megjegyzi Feichtinger tanár, hogy az új irány „kizárólag’’ a természet után való tanulmányokon alapszik, érveket kellett volna felsorolnia a mellett a felfogása mellett, hogy ez uj irányból a továbbfejlődés csirái hiányzanak. Érvéül azonban csak az a másik megjegyzése szolgál, hogy az új irány a klasszikus tanulmányokat mellőzi. De a mikor az új irány éppen a klasszikus művészet módszeréhez, a természet tanúlmányozásához tért vissza, vagyis a mikor nem tesz mást, mint hogy a klasszikus művészeteknek örökké becses és egyedül helyes példáját követi, akkor Feichtingernek a klasszikus tanulmányok mellőzésére vonatkozó panasza olykép értelmezhető, mintha sajnálná, hogy az új irány nem szorítkozik többe a görög, római és renaissance kor díszítési elemeinek: a meandernek. az akanthusoknak. az amoretleknek, a kecskelábú és furulyázó emberkéknek és a tipikus delphineknek szolgai másolására, hanem megfigyelésének körét kiterjeszteni az egész természetre, szabadtért enged az egyéniségnek, a fantáziának és formákért a klasszikus stíleken kívül nem restebb a gót és a román kor kincses tarába is belenyúlni, s felhasználja egyszersmind a saját külön-külön nemzeti motívumait is , s mindannak a mit akkor, bizonyos fajbeli zamatot adni is iparkodik. Felis említi az új irányzat ellen Feichtinger tanár, hogy „ez az irányzat, habár egyaránt műveltetett német, belga és franczia iskolákban már ezekben is eltérő felfogásokban érvényesült.” Részletes megokolásra szorúl ez az észrevétel is, mert ezzel oly jelenséget kifogásol, mely a mellett, bizonyít, hogy az ő megfigyelése téves, vagyis hogy az új irányból a fejlődés csirái nem hiányzanak. Kell ugyanis, hogy a német, a belga, a franczia, s tegyük hozzá: a magyar is rányomja bélyegét a saját művészetére. A művészetek alapjai egységesek, közösek, megnyilvánulásainak azonban egyénieknek kell lenniük. (De nem volt egyéniség a művészetben, míg a klasszikus formákon kérődzőit) s az egyéniség nemcsak nemzetek, fajok szerint. De külön-külön az alkotó művészek szerint is más -más. így tehát elcsodálkozhatott volna Feichtinger azon is, hogy az új irány nemcsak az általa emlitett nemzeteknél, de minden egyes művésznél más-más felfogásban érvényesül. A továbbfejlődés csiráinak hiányáról nem lehet tehát panaszkodni akkor, a mikor a művészetben az egyéni érvényesülés feltételei megvannak! 66
