Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)

1993-08-26 / 8523. szám

le, ellenkezőleg: közvetítő, majdnem hogy központi szerepét a térségben elismerik. A szomszéd országokkal vívott szócsatáinktól vannak zavarban. Nagyon hálás dolog Magyarország ellen az irredentizmusra és a nacionalizmusra hivatkozni, és benyomásom az, hogy a környező országokban vannak politikusok, akik meg is tudják győzni magukat arról, amit nekünk tulajdonítanak, vagyis hogy valóban nacionalisták vagyunk és a történelmi Magyarország határait kívánjuk erőnek erejével helyreállítani. De arról szemérmesen hallgatnak, hogy ehhez a politikai és egyéb eszközeink is hiányoznak. A szándékról nem is szólva.

„...egy államvezetőségnek fel kell készülnie a legrosszabbra, és igyekeznie kell elősegítenie a legjobbat"

— A délszláv konfliktus milyen hatással van Magyarországra, s ebben a helyzetben milyen politika, milyen megoldás szolgálja a térség és benne hazánk érdekeit? '

— Engedjék meg, hogy erre a kérdésre ne adjak egyértelmű választ. Egyrészt nem merek jósolni, másrészt a vágyaim és a realitások rettenetesen távol vannak egymástól. Egy tökéletesen irracionális, öngyilkos háborúról van szó, amelyben van egy népcsoport, amelyet szemmel láthatólag kiszemeltek áldozatnak, annak ellenére, hogy váltig hangoztatják: nem szabad áldozatul ejteni a bosnyák muzulmánokat. A nemzetközi közösségnek a kezében volt egy fűzfavessző, és addig hadonászott vele úgy, mintha bunkó volna, amíg a fenyegetés majdhogy hitelét nem vesztette. Magyarország mozgástere és segítségnyújtási tere szűk. Négyszázezer magyar él a Vajdaságban, és a Vajdaság tele van menekültekkel, akik arra várnak, hogy fedél legyen a fejük fölött. Magyarországnak nem érdeke, hogy kiéleződjék a viszonya Szerbiával, mert az valamilyen módon visszaütne az ottani magyarságra, és egy kétségbeejtő pillanatban megindulna a menekültáradat, ami tragikus volna. A magyar külpolitika nagyon helyesen hangsúlyozza, hogy valamennyi délszláv állammal jóban kívánunk lenni, és olyan békés megoldást szeretnénk, amely az ott élő nemzeti kisebbségeknek, tehát a Horvátországban élő szerbeknek, a szerbiai horvátoknak, a koszovói albánoknak és a vajdasági magyaroknak ugyanazokat a kisebbség- és emberi jogokat adja meg.

— Katonailag fenyegetett-e Magyarország a háború okán?

— Magyarországot nem fenyegeti háború. Ugyanakkor nem lehet kiszámítani, hogy a NATO milyen mértékű megtorlást és milyen eredménnyel alkalmaz, és hogy mi lesz erre a reakció akár Boszniában, akár Szerbiában. Ilyen esetben egy államvezetőségnek fel kell készülnie a leg, rosszabbra, és igyekeznie kell előse' gítenie a legjobbat. Magyarország akkor jár el helyesen, ha az ország reális lehetőségeinek a határán belül marad, és lépései a nemzetközi közösség többségéhez igazodnak.

„Az elnök kívül áll a napi politika szféráján és közelebb került a társadalomhoz, szinte azt mondhatnám, hogy afféle néptribunszerepet tölt be"

— Ön néhány hete Salzburgban, az ünnepi hetek megnyitása alkalmából találkozott Klestil osztrák, Havel cseh és Weizsäcker német elnökkel. Mozart zenéjének élvezetén túl mi a hozadéka az ilyen találkozóknak, mi tette önre a legmélyebb benyomást?

— Teljesen kötetlenül és nyíltan tudtunk beszélni azokról a potenciális súrlódásokról, előítéletekről, hisztériákról, amelyek néha minden ok nélkül rontják meg például Közép- és Nyugat-Európa viszonylatában a hangulatot. Örömmel töltött el, hogy a kisebbségek ügyében, a menekültkérdésben egyöntetűen és egyértelműen letettük a voksot a humánus és az emberi jogi megoldások mellett. Az elnökök szerepköre az egész térseben bővül. Nem formálisan, hanem abban az értelemben, hogy az elnök, éppen mert pártokon kívül és a pártok fölött áll, a napi politikától függetlenül képes párbeszédet folytatni a társadalommal. E tekintetben Ausztriában rendkívül fontos Klestil elnök szerepe, népszerűsége, s az a benyomásom, hogy nekem is hisznek.

— Klestil a végrehajtó hatalommal is viaskodik...

— ő ezt nem ítéli viaskodásnak, ő a hatáskörök tisztázásának nevezi, ami megfelel a dolog lényegének. Az elnök kívül áll a napi politika szféráján és közelebb került a társadalomhoz, szinte azt mondhatnám, hogy afféle néptribunszerepet tölt be. Salzburgban úgy ítéltük meg, hogy ez a folyamat aligha fog megállni a térségben, mert mindenütt szükség van ilyen integratív szerepre. Ehhez az kell, hogy az elnöki tekintély ne csökkenjen, s furcsa módon valamennyiünknek az volt a tapasztalata, hogy az elnöki intézmény tekintélye nemhogy megrendül, hanem éppenhogy erősödik az esetenkénti politikai támadások hatására. Mert fölkelti az emberekben azt az érzést, hogy az elnök az, aki odafigyel, az elnök az. aki a népet képviseli, az elnök az, aki kimondhatja, amit én nem tudok kij mondani.

— Tavaly önt is támadások értek. Tíz hónappal az október 23-ai inci-Ídens után, az Remények utóéletének ismeretében hogyan ítéli meg a történtekéi?

— On és akkor nagyon dühös voltam. Előre tudtam, hogy valami be fog következni, vártam, hogy nekem fognak esni, meg fognak dobálni tojással vagy paradicsommal vagy nem tudom, mivel. De nem erre a masszív ordításra számítottam, ami egyébként rendkívül gondosan elő volt készítve. így például az is, hogy ne lássam, hányán ordítanak és milyen hangerővel, mert két reflektor a képembe világított. Én csak a fekete tömeget láttam magam előtt, határait nem, csak a feketeségét, és zúgott felém, ahogy hangerősítővel bömbölték, hogy „hazaáruló, hazaáruló, hazaáruló, pfuj!” Nem tartom magam hazaárulónak, úgyhogy nem roskadtam magamba a kétségbeeséstől. Aztán kiderült, kik voltak, akik kiabáltak és honnan verbuválták őket. Mondjam azt, hogy nem szeretem azokat, akik ezt szervezték?

— Sérült-e ettől emberileg, ártott - e az elnök tekintélyének?

— Egy pillanatig sem éreztem, hogy ártott volna nekem. A következő napokban több mint hétszáz kétségbeesett levelet kaptam, a telefonokról nem is beszélve. Olyan aggódó kérdések is voltak, hogy tessék megmondani, vándoroljak ki, lehet itt még élni?... És még sok minden más. Aztán némi késéssel érkeztek ugyanezek a levelek külföldről, ahol többé-kevésbé értetlenül álltak a dologgal szemben. Semmiféle keserűség nincs bennem. Fönntartom, hogy minden ’56-os ügyben igyekszem segíteni, akár egyes emberről van szó, akár ’56 megbecsüléséről. De azzal a frusztrációból eredő jobboldali politikai radikalizmussal, amit egyes , ’56-osok tanúsítanak, nem tudok egyetérteni. De megértem.