Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-02 / 8509. szám
Új Magyarország, 1993.7.29 60 Horvátországi magyarok, kát évvel később Azóta két év múlt el és az első menekülthullámot újabbak követték. Jöttek azok is, akik azokban az első napokban úgy-ahogy elviselhetnek tartották a bevonuló tankok dübörgését, mert azt remélték, hogy azok nem személyesen az apolitikus kisebbségi lakos, a kisember ellen törnek. A bevonulás után elkezdődtek az éjszakai lövöldözések, robbantások, az állandó zaklatások. Sokaknak azért kellett menekülniük, mert a hatalom birtokába cseppent szomszédnak megtetszett a házuk, a földjük. Egy újfajta viselkedési kódex alakult ki hallgatólagosan a hatalomtartók és a rettegók között. Ennek fő pontja: ha horvát, vagy magyar vagy és éjjel leadnak egy géppisztolysorozatot a házadra, másnap becsomagolod a legszükségesebbeket és indulsz! Menekült lettél! Ez a morbid kommunikáció tulajdonképpen felváltotta, feleslegessé tette az első napokban elkövetett súlyos atrocitásokat, hiszen az emberek 99 százaléka megértette az üzenetet és eleget tett a felszólításnak. Nem is lett volna értelme dacolni. Sőt voltak olyanok is, akik önként távoztak, megelégelve az állandó félelmet. Elég volt a bizonytalanságból Így szaporodott a menekültek tábora és sokasodtak a napok is. Nem felejtett el senki semmit az idő múlásával, de az érzelmek lecsitultak, helyükbe a közömbösség lépett, és ami talán a legrosszabb, kezd megszűnni a remény, hogy valaha is hazakerülhetnek. M. M.-et régóta ismerem, a kezdetektől fogva, tehát majdnem két éve Magyarországcrt^él. Ez idő alatt megnyugtatóan ren* dezte lakáskérdését és csalácfrviszonyait is, de komolyabb lépésre mindeddig nem szánta rá magát: a gyakran jelentkező lelki hullámvölgyek ellenére alapjában véve hitt abban, hogy „most már valóban csak napok kérdése a hazatérés”. A jó hírek azonban egyszer sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. M. úgy egy hónappal ezelőtt jelentette be, hogy letelepedési engedélyt Ezekre a napokra esik a második évfordulója annak, hogy a délszláv háború Knin térségéből kezdett kiterjedni Szlavónia keleti részére a Drávaszögre, azokra a vidékekre, ahol évszázadok óta él az az étnikum, amelyet ma horvátországi magyarságnak nevezünk. 1991 júliusában, de főleg augusztusában a horvátokka! együtt a magyarok jelentős részének is menekülnie kellett a szerb megszállás elől. Akkor azzal a tudattal kapták össze a legszükségesebbeket, hagy két héten beiül rendeződik a helyzet és visszatérhetnek otthonaikba. akar kérni és hogy utána fel szeretné venni a magyar állampolgárságot. Amikor az indokokról kérdezem, azt feleli, hogy elég volt a feketézésből, komoly munka után kell nézni, mert így, ilyen átmeneti állapotban nem lehet évekig élni. Meg aztán ezek - mutat a képernyőre, ahol éppen a Horvát Televízió híradója megy - nem tesznek semmit, csak ígérgetnek. M. vállalkozó szellemű ember, ő a munkalehetőséget saját maga teremti meg és ezt eddig is bármikor megtehette volna. Nem arról van tehát szó, hogy most főállást ígértek volna neki vaiahol, hanem arról, hogy kétéves várakozás után világosan megfogalmazta elsősorban saját maga előtt, hogy belátható időn belül nincs kilátás a hazatérésre. . A harmincas éveiben járó szintén drávaszögi nővel Pécsett, a városi buszban beszélgetek. Megjegyzi, hogy meg van elégedve a tömegközlekedéssel. Otthon, kis falujában csak naponta háromszor indult busz. Mégis visszavágyik. Férje horvát, az ő türelmetlensége érthető, de a nő sem tudja elképzelni, hogy Magyarországon, vagy bárhol másutt végleg letelepedjenek. Gyakran álmodik családi házukról, élelmiszerboltjukról és ilyenkor mindig sír. .Atkozott háború!" - teszi hozzá a végén. A. F. 35 éves, a fiával áll sorban a segélyért A feleség otthon, jizaz a szálláshelyen maradt. F. elmondja, hogy szerencséjük volt, egy mezőgazdasági vállalat ingyenes lakáshoz juttatta őket. Most éppen a munkavállalási engedélyt próbálja megszerezni, mert főállást ígértek neki egy magyar-ho rvát kereskedelmi kft.-nél. Ennek örül, de annak már nem, hogy hamarosan lakbért kell majd fizetniük az eddig ingyenes lakásban. A mindennapi gondokkal törődik, küzd a megélhetésért. A két évvel ezelőtti eseményekről csak annyit mond, hogy nyaralni jöttek Magyarországra, azután már vissza sem mentek. A jövőről egyáltalán nem beszél, csak a jelenről gondolkozik és ez nem véletlen. A számok lesújtóak A szőke nő szintén 30 és 40 között lehet. Családjával együtt kérvényezte magyarországi honosítását. „Évek múlhatnak el addig, amíg hazamehetünk, és akkor is, ki tudja, mire megyünk haza? Vajon meglesz-e a házunk, a bútorunk? Itt az önkormányzat segített megoldani a lakáskérdést, állásunk is van. A gyerekeknek nagyon nehéz volt az első év az itteni iskolában, de most már túl vannak rajta, sikerült beilleszkedniük. Nincs oka, hogy örökös várakozásban éljünk. Az élet megy tovább, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell" - mondja különösebb indulatok nélkül. Nyugalma érthető, hiszen ók már döntöttek. A pontos adatokat a horvátországi magyarokról Faragó Ferenc• lói kapom, aki most ennek a kisebbségnek az egyedüli képviselője a Horvát Nemzetgyűlésben. A számok lesújtóak: 1918-tól 1991-ig, tehát a délszláv háború kitöréséig a horvátországi magyarok száma körülbelül 120 000-ről 22 300-ra csökkent. A háború újabb katasztrofális zuhanást eredményezett: a magyarság több mint egyharmada, mintegy 8000 ember elmenekült a megszállt területekről. Főleg fiatalokról van szó, akik a népcsoport éltető magvát képezik. A megszállás alatt az idősebbek maradtak, mintegy 5300-an. Ez az a szám, amely ebben a pillanatban a horvátországi magyarságot jelenti. Ezenkívül még kilencezren maradtak a szabad területeken, de ők diaszpórában, teljes szétszórtságban élnek, és már most komoly identitászavarokkal küzdenek. A háború sajnos éppen azt a vidéket érintette, ahol egy tömbben, az identitásmegőrzés lehetőségének birtokában élt a magyarság. A 8000 magyar menekültből 4 és fél ezer Magyarországon él. Faragó Ferenc képviselő úr szerint túlnyomó többségük továbbra is a visszatérés lehetőségére vár. Vitába szállók vele, hiszen az én tapasztalataim szerint egyre többen kérnek letelepedési engedélyt. „Ez így igaz - mondja -, de szerintem ezt azért teszik, mert mostanra elfogyott a megtakarított pénzük és olyan megoldást keresnek, amely szavatolja a munkavállalás lehető-1 ségét. Most már mindannyian j megértettük, hogy még sokáig nem mehetünk haza, de a több-! ség nem adta fel a reményt. Kettészakadt családok Egyesek talán nem bírják az állandó átmeneti állapotot, és úgy döntöttek, hogy maradnak. Meg vagyok győződve arról, hogy ők vannak kevesebben. Hiszen kettészakadt családokról van szó. Természetes, hogy az elmenekült fiatalok visszavágynak szüleikhez, a szülői házba. Visszatérünk annál is inkább, mert mi, magyarok, nem vagyunk bűnösök, nem vétkeztünk semmiben sem. Bennünket ártatlanul űztek el. Ürügyként! azt hozták fel, hogy a horvát demokrácia mellett foglaltunk állást az 1991-es népszavazáson, de az igazi ok, jobban mondva az igazi cél a ,jobb' etnikai öszszetétel elérése volt." A képviselő úr nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a menekültek köszönettel tartoznak Magyarországnak a támogatásért, főleg pedig azért hálásak, hogy a heh segély összegét hatszáz forintról ezeire növelték. Még be sem fejeztük a beszélgetést, amikor drávaszögi menekült házaspár érkezik vendégségbe a képviselő úrhoz. Kihasználom az alkalmat, elbeszélgetek velük is. Arra a kérdésre, hogy hisznek-e még a hazatérésben, jellemző feleletet adnak a férfi igennel, a nő nemmel válaszol. JóTamás
