Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)

1993-08-24 / 8521. szám

Kórház-privatizáció, avagy az utolsó orvos esete

A magántulajdonban lévő kórház jobb?

A fekvőbeteg-ellátás privatizációja nem a kórházak azonnali áruba bocsátását jelenti. A magántulajdonba adás többféle módon valósítható meg, és semmiképp sem vonatkozna a legnagyobb, ezer- vagy kétezer ágyas intézményekre. Igaz, az orvosok egy része ellenérdekelt a változásban, a többség számára azonban minden jobb a jelenlegi rendszernél, mondja Szolnoki Andrea, a fővárosi ónkormányzat egészségügyi bizottságának elnöke.

—Miért került épp most napirendre a kórházak privatizálása ?

— A rendszerváltás idején azt hittük, hogy a tulajdonosváltással — amikor az állami helyébe önkormányzati tulajdon lépett — megváltozik a működés is. Tévedtünk. Az intézményrendszer ugyanis változatlanul cipeli magával a régi működési anomáliákat. lehetetlenségeket. A kórházak ma épp oly gazdátlanok, mint amilyenek a szocializmusban voltak — mondja Szolnoki Andrea.

— Biztos, hogy ezen csak magántulajdonba adással lehet változtatni?

— Ma már szerencsére eléggé közismertek a magántulajdonosi működtetés előnyei. Ennek a kórházak esetében többféle módja lehetséges. Nem kizárólag a magántulajdonba adást jelentheti, hanem a menedzsment átalakítá sát vagy akár ez utóbbi tulajdonba adását. A jelenlegi irányítási rendszer átalakításának azonban gátat szab az önkormányzati kórházakban bevezetett hármas —

ápolási, gazdasági, orvosigazgató egymás mellé rendelése —, kollegiális vezetés, ami megkövesítette a menedzsmentet. Valamiféle változásnak kell történnie, mivel az önkormányzatok egyre elégedetlenebbek azzal, hogy szinte lehetetlen tenen érni az egyéni felelősséget. Elképzelhető, hogy az irányító egyetlen személy lesz. Nem feltétlenül orvos, közgazdász vagy akár jogász is szóba jöhet. Számomra egyébként az úgynevezett dualista vezetés a legszimpatikusabb. Ebben az esetben az önkormányzat nevezné ki a kórház működéséért felelős vezetőt, s tőle függetlenül dolgozna egy másik, orvosszakmai vezető is. akit periódusonként az orvosok választanának maguk közül. Ez utóbbi feladata kizárólag a szakmára korlátozódna. A magántulajdonba adás akkor jöhet szóba, ha ez az út járhatatlan.

— Ezzel azonban az önkormányzatok elveszítenék tulajdonosi jogaikat.

— Nem hinném, hogy az önkormányzatok számára a tulajdongyűjtés lenne az egyetlen üdvözítő cél. Sokkal inkább az, hogy — a tulajdonosoktól függetlenül — működjön az óvoda, az iskola vagy éppenséggel a kórház. A fővárosi önkormányzat esetében ez a lépés tehát nem azt jelentené, hogy minden kórházát magántulajdonba adja. A legnagyobbakat, mint például a közel kétezer ágyas Jánost, városi kórházként működtetné továbbra is, szemben a kisebb. 300-500 férőhelyes intézményekkel. Úgy hi-Szolnoki Andrea FOTO BZAFERENC

szem. nem kell félni a tulajdonviszonyok tarkaságától, főként akkor nem, ha az önkormányzat változatlanul minden intézményén rajta tartja — nem a kezét! — a szemét. Annál is inkább, mivel az önkormányzatok rendelkeznek azokkal a jogi eszközökkel, amelyekkel megakadályozhatják, hogy a magántulajdonba adott egészségügyi intézményt a tulajdonosaik egyik pillanatról a másikra átalakítsák vagy éppenséggel eladják. S végül szólni kell egy harmadik lehetőségről is, amikor az intézmény változatlanul az önkormányzat tulajdonában maradna, s kizárólag a vezetést privatizálnák.

— Felettébb érdekes, hogy vajon mit szólnak a kórháziak ezekhez az elképzelésekhez.

— Úgy érzem, többségük számára ma már minden jobb a jelenlegi rendszernél. Három éve hallanak a reformról, s most tapasztalni kénytelenek, hogy hely zetük egy jottányit sem változik, hiszen még mindig az intézmény, s nem az egyéni teljesítmény finanszírozásán van a hangsúly. A kép persze rettenetesen árny all. Az orvosokat én két kategóriába szoktam sorolni. Az egyikbe az igen jól kereső, különféle vezető pozíciókban lévő kollegák tartoznak. a másikba pedig a „többiek". Azoknak, akiknek jövedelme nagyobbrészt a paraszolvenciára épül — bár nyíltan nem tiltakoznak —, nyilván ellenérdekeltek mindenféle változásban. A többiek pedig végtelenül kiszolgáltatottak, hiszen a rendszer, amelyben dolgozni kénytelenek, hallatlanul hierarchizált. Jól példázza ezt az utolsó orvos esete. A betegnek a piramis csúcsáig kell .másznia", hogy megtudja végre, mi lesz a sorsa. A beteg ugyanis elmegy a háziorvosához, akt megállapít valamit, de mivel nem biztos a dolgában, elküldi a szakrendelőbe. Itt megvizsgálja a szakorvos, aki bemutatja a főorvosának. A főorvos beutalja a kórházba, ahol megkaparintja az alorvos, s felveszi az anamnézist. Ezután a beteget átadja az adjunktus úrnak, aki ugyancsak megvizsgálja, majd átadja a főorvosnak, aki végre kimondja azt. amit egyébként — szakmai felkészültség alapján — már négy etappal korábban is kimondhatott volna valaki. Ez nem az orvosok, hanem a rendszer hibája, ami megérett a változtatásra.

• Horváth Judit