Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-10 / 8515. szám
A KÖZVÉLEMÉNY SZONDÁZÁSÁNAK TERMÉSZETRAJZA Pesti Hírlap, 1993.8.7 41 r„Kutatja, nem pedig befolyásolja” „Valóságsértő a ’körvélemény-befolyásoló’ szóösszetétel használata, tekintve, hogy a közvéleményt a SZONDA IPSOS kutatja, nem pedig befolyásolja, feladata a társadalmi jelenségek, a valós tények feltárása, és azok módszertanilag hibátlan elemzése. Kétségtelen, hogy a közvélemény-kutatások eredményeinek nagy nyilvánosság előtt való közzététele közvetve valóban képes hatni a közvélemény alakulására, ez azonban nem alapozhatja meg a cikkből idézett tényállítások igazként való feltüntetését...” (A Szonda Ipsos jogi képviselője, Pesti Hírlap, 1993. július 15.) HAMVAI KON RÁD „Képviselő kifogásolja, hogy a Szonda Ipsost „közvélemény-befolyásolő" intézménynek neveztem.... Nézzük az eredeti példát. Állítható-e az, hogy ha valamelyik pártban (az SZDSZ-ről van szó, H.K.) új tisztségviselőt választanak (Kuncie Gábor frakcióvezetőről van szó), erre a hírre a legtöbben a párttal szimpatizálók köréből figyelnek fel? AllUható-e, hogy amíg a személy ismertsége meg sem közelíti a többiekét, addig a „pártrokonszenvezők" jóvoltából aránylag több lesz a kedvező, mint a kedveződen megítélés? Allühaitl e, hogy éppen ezért nem tudományos, és semmiképp sem tárgyilagos dolog ismertségükben teljesen eltérő embereket összehasonlítani?" (Varga Domokos György válasza, ugyanott.) ..Jgen, állítható — sugallja a szónoki visszakérdezés, az olvasó evidenciaélményére appellálva. A jogi képviselő jól érezte meg (nyilván a témában szakmailag érzékeny megbízóival konzultálva), hogy a cikkíró által adott „közvélemény-befolyásod címe az általa sem tagadott általános közvelmény-befolyásoláson túl egy specifikus és célzott befolyásolásra is utal, ami — ha a laikus célpopuláció számára rejtve marad is, hiszen éppen ezért hatékony —, de a szakmabeliek számára módszertani, végső soron szakmai-etikai hibaként kiszűrhető. Éppen erre a tiltakozásra válaszol viszont a cikkíró egy leleplező konkrét példával, amit annak illusztálására szán, hogy a balliberális erőkkel szívből rokonszenvező közvélemény-kutatók nem tudnak kibújni a bőrükből: módszertani lazaságaikkal, a tudományos gondolkodás, de az egyszerű józan ész rostáján is fennakadó műveleteikkel nem iránytalanul és általában, hanem igenis egy irányba torzítanak. Nos, ha a vitát megpróbálnánk folytatni, „extrapolálm", akkor erre a másik fél lehetsées válaszait mindenekelőtt két alaptípusba osztatnánk: a „szókimondókéba" és az „elkenőkébe". (Az első típus elég ritka képviselőinek egyike mai vitáinkban Csizmadia Ervin, akinek meredek, Jpatant" megállapításaitól néha elvbarátai jobban íelszisszennek, mint ellefelei, például amikor kihívóan beismeri machiavellizmusát: „...félreértelek, hogy megkülönböztessem magam tőled, félre kell értenem, még ha tudom is, hogy nem pontosan azt mondtad, amivel meggyanúsítalak. Szükségem van arra, hogy téged, mint egy másik rivális párt képviselőjét ne úgy értselek, ahogyan te szerelnéd... Ez a politika alaptörvénye.’’) A második, jóval népesebb csoport a tisztázás helyett inkább az összekuszálás relé hajlik. A jelen vitában ezek úgy jelenhetnének meg, hogy míg az első típus az alábbi két sarkított válasz valamelyikét volna bátor magáévá tenni, addig a második egyszerűen összekeverné a két világos álláspontot. Amitől aztán jótékony homályban maradna az itt megbúvó könyörtelen dilemma. Az alternatív tiszta válaszlehetőségek: 1. „Mi, Ipsos-os, stb. közvélemény-kutatók, nem is vagyunk annyira elkötelezettek a balliberális politikai erőknek, mint ezt állítjátok rólunk. Sót valójában édes mindegy nekünk, hogy ki fog gyózni a kövelkezó parlamenti választáson." 2. „Mi ugyan valóban nagyon-nagyonszeretnénk, ha az általunk is vallott balliberális eszméket képviselő pártok győznének, vagy legalábbis a '90-esnél jobb helyezést érnének el a jövő választáson. Ez a vágy tényleg betölti gondolati és érzelmi világunkat. De mégis meg tudjuk tartóztatni magunkat, hogy ennek érdekében Már csak egy ujjúnkat ts mozdítsuk, bármennyire csábít is a mieinknek való hathatós kedvezésre a közvélemény-kutatási trükkök arzenáljának számtalan és könnyű alkalma." Hogy e választípusok bármelyikére mit felelhetne ismét a másik fél, ezt könnyű is, meg nehéz is kitalálni. A Csizmadia-stílusban önlelcplezó tiszta beszédre valószínűleg rövid népies választ adna. De az ennél sokkal valószínűbben várható kusza keverékre alighanem kissé tanácstalanul reagálna. Talán a saját újságírói ösztönére, illetve józan házi eszére hallgatva most is a konrét példákhoz fordulna, melyek azonban egy szisztematikus érvelés számára reménytelenül szétszórtak (és néha kissé esetlenek). Mint például azé a panaszosé is, aki nemrég beírt a Pesti Hírlapba, hogy bizony furán érintette egy (másik intézetből jött) fiatalember erós fejcsóválása és hümmögése, amikor egy önkormányzati közvélemény-szondázás során feltett kérdésére: „Ha egy héten belül választás lenne, ön személy szerint melyik pártra szavazna?" azt merte bediktálni neki, hogy az MDF-re. — „Azután vágott belém a felismerés — íjra —, hogy grafitceruzával karikázott be minden kérdési-választ, még radírt is kért. Tudom, ostobaságom nem ismer határt, de tudom azt is, hogy nem az kerül be a felmérésbe, statisztikába, végül a sajtóba, amit én válaszoltam, hanem az, ami nekik hangzatosabb és az ő elvárásuknak a legjobban megfelel.” (Talán emlékszünk még a csángók népszámlálására, de itt már a tényekből a feltételezések ingó talajára léptünk. A szilárdan kritikus ebből az alanyi visszajelzésből csak a hangsúlyos jelzővel felidézett hümmögés a fiatalember részéről!) Vagy azé az apáé, akinek kamaszlánya tavaly nyáron bekerült az egyik közvélemény-kutaió intézet reprezentatív mintájába, és amikor a vasárnap este kopogtató kérdezőbiztos hölgynek mondta, hogy a kislány éppen vidéken tartózkodik, az ideges lett („Juj, pedig reggelre mindenképpen le kell adnom a kérdőíveket!"), és közölte, hogy majd ő maga kitölti. Mikor pedig erre az apa óvatlanul elszömyitlködölt, és némi jártasságát naivul fitogtatva el kezdte mesélni, hogy korábban milyen közeli betekintése volt abba, hogy a nyugatnémetek hogyan bántak el az ilyen csalást elkövető kérdezőbiztosokkal, az erre egyre mélyebben elgondolkodó hölgy egyszerrsak megszólalt: „Csak az apukát akartam próbára tenni, beleegyezik-e, hogy szabálytalanul kitöltsem." (Ez az apuka történetesen én vagyok.) Vagy ilyen bátortalan egyedi érvet hozhatna fel a Pesti Hírlap december végi közvélemény-kutatási eredményén eltűnődő, aki értetlenül furrsállhatja, hogy ez a laikus felvétel vagy húsz hellyel hátrébb szorította a hazai közvélemény-kutatási mezőny krónikus népszerűségi csúcstartóját, s ha erre olyasféle választ kap, hogy a Testi I líi lap-olvasó társai nem reprezentálják az országlakókat, akkor ezt bizony kénytelen elismerni. Am még továbbra sem megy a fejébe, hogy a profi közvélemény-kutatók viszont az 6 saját köreiben, a resti Hírlap-olvasók között is „kimutatják” az illető csúcstartó előkelő helyezését? Vagy hasonlóan csak gyenge érv kovácsolható abból, ha egyetemi hallgatók között arról lehet hallani, ho^y kérdezőbiztosként ösztöndíjukat kipótló társaik a gyorsabb haladás végett unalmas órákon kiosztják a havarok között a kérdőíveket, és az elkapott megjegyzésekből azért lehet találgatni, hogy milyen szellemben töltik ki közel egy-