Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)
1993-07-05 / 8491. szám
31 Kilián laktanyában, hallgattam Maiétert és a többieket, és átvettem a mi szakaszunk számára a fegyvereket. Puskák, géppisztolyok és kézigránátok. Harcban nem vettünk részt. November 4-én hajnalban, majd egész nap elsőként kellett tapasztalnunk a szovjet túlerőt, mert a széles Stefánián — Vorosilov út — végeláthatatlan sorban nyomultak a belváros felé a T—34-esek. Reménytelen dolog lett volna géppisztolyainkkal — egy-két tár lőszer tartozott hozzá — beléjük kötni. A diákszálló népe néhány nap múlva úgy döntött, hogy a fegyverek jelenléte nagy veszély forrása, valaki feljelent és szétlövik az épületet, ahol semmiről sem tehető lányok is laknak, ezért a fegyvereket el kell tüntetni. Ez a feladat is rám várt. Ki kellett azonban várni egy biztonságos szünetet, amikor nem járt arra semmilyen tank. lgv kerültek a fegyverek az átellenben lévő Központi Tiszti Ház kertjébe. Egy igaz barátom segített a műveletben, amely messze kockázatosabb vállalkozás volt november 8 — 10. táján, mint a kiosztás. A kihallgatáson persze mindezt bevallottam Annak kivételével, hogy valamiben valaki is segített nekem. Mindig mindent magamra vállaltam. Nem hősiesség vezetett erre, hanem a dramaturgiai érzék. Ha társakra kenek akármit, azzal magamon nem segítek, ellenben belezavarhatnak a valjomásba. Egyébként;, minden kíhállgélás'után újra meg újra le, kellett írnom a vallomásom. Nyilván azt szerették volna, ha eltévesztem és belezavarhatnak. A harmadik kísérlet után felhagylak ezzel. Persze másra is kíváncsiak voltak. A főiskola akkori vezetői közül, a mi volt osztályfőnökünk, Háy Gyula játszotta a legnagyobb szerepet a forradalomban azzal, hogy november 4-én hajnalban ő olvasta fel a magyar írók segélykiáltását a világ népeihez és kormányaihoz. Háy Gyula március 4-én már több hete letartóztatásban volt és én ezt természetesen tudtam. Háy Gyulát én, mint diákja nem szerettem, sőt mint az enyémtől merőben idegen szemléletű internacionalistát, kommunistát és moszkovitát megvetettem. Rideg ember volt, nem szerette és nem is ismerte a magyar irodalmat. Amikor róla kérdeztek, vele kapcsolatban is csak az igazat mondtam. Arra a kérdésre tehát, hogy milyen volt a viszonyom Háy Gyulával, azt válaszoltam, hogy „nem szerettem, mert kommunista volt". Ezt a mondatomat, amikor kiszabadult évek múlva, és néhány hónapot itthon töltött Svájcba való távozása előtt, ő személyesen is megköszönte, mert hát valami kicsit csak számított a kihallgatásain és a bíróság előtt is. Ekkor már egy kicsit más szemmel néztünk egymásra. A Deák térről 8 nap után a Gyűjtőfogházba szállítottak zárt, zsúfolt rabomobilban. Megérkezésünkkor órákig kellett arccal a falnak, hátra lett kézzel állnunk. Egyesével vittek be bennünket a részeg, gumibotos és fegyveres pufajkásokkal teli irodába, ahol beírták a nevünket, elszedték személyes tárgyainkat és kegyetlenül megvertek valamennyiünket. A verésben nem a fiziknl fájdulom az elviselhetetlen, hanem a megalázás. Nekem, mint korábban jó nevű ifjúsági atlétának, súlylökésben és diszkoszvetésben értem el országosan is jegyzett eredményeket, el kellett tűrnöm szadista csiszlikek ökölcsapásait, pofonjait, miközben a részeg kórus röhögött és buzdította a verőket vagy maga is beszállt egv-egy suhintásra. Gumibottal teljesen szétvertek egy selyeminget a hátamon, s miközben a vért mostam le az arcomról, az altestemet verték, s hogy tovább püfölhessenek, hosszú mosakodásra kényszeritettek. Mindez azonban az eljáráson kívül történt és megismétlődött. A nőket is megverték. Éjszakánként sikolyok és üvöltések verték fel a fogház csendjét. Valaki beleőrült a kínzásokba. Levetette magát az emeletről. A smaszszerok rohangáltak a trepnin és vonszoltak valakit valahová. Valahogy mégiscsak megismertük a házat és megtudtuk, hol van a Kisfogház. Már akkor is végeztek ki embereket. Bizonyosat nem tudtunk, csak a halálos sikoltásokból következtethettünk. Körülbelül három hétig voltam a Gyűjtőben. Mint később megtudtam, ezalatt méltató kritika jelent meg a Népszabadságban a könyvemről, Kemény Györgynek, a Thália Színház későbbi dramaturgjának a tollából. Kemény nem tudott arról, hogy a méltatott fiatal író a hatóságok vendégszeretetét élvezi, s úgy látszik, a Népszabadság sem. Szabadulásom után arról is értesülhettem, hogy az írószövetségben József Attila-! díjra való felterjesztésem is szóba került, mert ott sem tudták lefogásomat, vagy pedig igy akartak nekem segíteni. Később az írószövetséget megszállták és feloszlatták, az írókat bebörtönözték. Kemény Györggyel csak a hatvanas évek végén találkoztam, amikor a Thália játszotta a darabjaimat. Valamikor, később pedig arról értesültem, hogy öngyilkos lett. Levetette magát az emeletről. A Gyűjtőben hozott össze jósorsom mindmáig megbonthatatlanul barátommal, Dénes Jánossal, az 56-os Munkástanács egyik vezéregyéniségével. A zsúfoltság nemcsak hogy egy cellába, de egy emeletes vaságy alsó részére kényszeritett bennünket. Ilyen körülmények között csak azok nem utálják meg egymást és csak azok képesek életre szóló barátságot kötni, akiket valami mély életigazság, azonosság köt össze. A székely származású, de már ízig-vérig kőbányai Munkástanács-vezetőre, a nálam három-négy évvel idősebb Dénes Jánosra még hosszú és keserves börtönévek vártak, de a magyarság iránti és a forradalom iránti elkötelezettségét nem tudták megingatni. Minden alkalommal mélyen meg vagyok bántva, amikor a mostanság elharapódzott ficsúros szokás szerint valami morajlás fut végig a Tisztelt Házon Dénes János szólásra emelkedésekor, Nem tetszik n sz.ófűzéso, nyersessége egves MSZMI’-ből vagy KISZ-ből képviselővé előlépett alakoknak. Mit számít már a Munkástanács, a magánzárkás hónapok, az éhségsztrájk a börtönben, mit számit a forradalomnak az a veteránja, aki most is a népi oldalon áll... Szabadulásom után azonnal felkerestem a szüleit és megvittem a hirt meg az üzenetet, amit rám bízott. Április közepén egy ügyészségi bizottság jelent meg a börtönben és sokunk elé egy nyilatkozatot tett. Ebben az állt, hogy alulírott kérem közbiztonsági őrizetbe helyezésemet, mert egyrészt veszélyesnek tartom magam a közbiztonságra nézve, másrészt pedig meg is kell engem védeni a népharag elől. Formanyomtatvány volt, amelyet természetesen aláírtam, tudomásul véve, hogy hat hónapra internálva vagyok, valamint azt is, hogy ezt a hat hónapot kétszer minden további nélkül megnoiuznbblthatjn a rendőrhatóság. Ez persze nem zárta ki azt, hogy az aláíró bíróság elé kerüljön, ha valami bűnére rábukkannak. Ez mindenesetre egy kis megkönnyebbülést jelentett: eddig nem tudtak egy vádiratra valót összeszedni ellenem. Vagy talán nem is akartak? Kistarcsára érkezve — a szállítás a fentebbi módon történt — sajátságos fogadtatásban volt részünk. Egy hatalmas betonterembe tereltek be bennünket, sűrű gumibotcsapások közepette. A helyiségnek egyetlen vasajtaja volt és csak a csupasz betonfal. Hosszú órákig álltunk itt víz és ürítési lehetőség nélkül. Ez a megviselt szervezetű idősebbek számára rettenetes kín volt a hosszú, a rabszállítóban való zártság után. Aztán nyilt az ajtó és ábécésorrendben elkezdtek szólítani bennünket. Lehettünk vagy kétszázan. Amikor valakit kiszólitottak, rá néhány másodperc, néhány tiz másodperc után pisztolylövés dörrent. A sok ember egymásra nézett. Vajon igaz-e, vagy blöffölnek? Mire én, a C» betűs, sorra kerültem, kialakult az a nézet, hogy ez nem lehet igaz, képtelenség, hogy mindenkit főbe lőjenek, mégsem volt kifejezetten könnyű kimenni a kis cókmókka! a vasajtón. A kistarcsai életet most nem festem le. Óriási termekbe voltunk kétszázasával összezárva, és módszeresen zaklattak, gyötörtek bennünket. Valamikor nyár elején lehetett jelentkezni munkára. Az egyik állásponttípus az volt, hogy „ezeknek" nem dolgozom, a másik az, hogy a munka kint lesz és elfoglal. JelentkezjlhexM'' srilílvisii A -tu?r.m j. .>.• ■ . A Budaörsi úti, Hadik laktanyába vittek bennünket Jobb körülmények közé kerültünk, katonák őriztek bennünket, ugyanazt a kosztot kaptuk, mint ők. A feladat az volt, hogy tisztába kellett tenni a laktanyát. A forradalom alatt ugyanis szovjetek tanyáztak benne. Volt olyan hálóterem, amelyben fél méter magasan állt a már száradt emberi ürülék. Minden tönkre volt téve. Fertőtleníteni kellett és meszelni, eltüntetni a „kommunista ember" nyomait. Mégis jó volt. Kapcsolatot teremthettünk szeretteinkkel, kijárván ,a városba nyitott teherautók platóin, anyagvételezés céljából, beleszagolhattunk a „szabad" életbe, megszűnt számunkra az a