Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)
1993-07-22 / 8502. szám
Népszabadság, 1993.7.19 1 9 X IV Van, aki megtette, van, aki nem Jó pedagógusnak bizonyult-e az elmúlt négy évben a Toldy gimnázium hajdani legendás osztályfőnöke? Meggyőzött-e Antall József pártján, koalícióján belül bárkit is arról, hogy nem illik csurkistának lenni, más szóval: kijelölte-e pártelnöki és kormányfői működése éveiben a mérsékelt jobboldaliság határait? Beírhatta volna a nevét a történelembe A Kőszeg Ferenc által csak a vita mellékágaként fölvetett, de alapvető jelentőségű kérdésre (Népszabadság, július 9.) a szerző válasza nem egyértelmű., Egy helyen azt írja, hogy „A százötven csurkista közül, akik Antall-lal maradtak, bizonyára vannak számosán, akik félelemből vagy nyers érdekből maradtak ott. De valószínűleg még többen vannak, akiket An-, tall személyes tekintélye (vagy, a borítékos mutatványa) gyö-J zott meg arról, hogy nem illik csurkistának lenni, holott gondolkodásmódjával nem áll távol Csurkáétól”, majd kicsit odébb így folytatja: „Antalinak vannak hívei, de nincs tábora, s rajta kívül senki sincs, aki az őj autoritásával tudná kijelölni a' mérsékelt jobboldaliság határait.” Az utóbbi idézetben foglaltakkal kis módosítással lehet csak egyetérteni: senki sem volt,.aki az ö autoritásával lehetett volna képes kijelölni a mérsékelt jobboldaliság határait. Pedig - ha ennyivel beéri - ez lett volna az a tett, amellyel beírhatta volna nevét a magyar történelem legszebb lapjaira. Mára azonban ez a képessége elveszett, méghozzá éppen azért, mert senkit sem (akart? tudott?) meggyőzni arról, hogy „nem illik csurkistának lenni” - legfeljebb arról, hogy nem kifizetődő, s ez azért nagy különbség. Fölösleges lenne az unalomig, ismert eseteket ismét fölemle- i getni azt bizonyítandó, hogy’ mi mindent nem tett meg a köreiben abszolút tekintély Antall József, amit pedig éppen a miheztartás végett kellett volna elvégeznie. Politikai pedagógiai működése hiányosságainak következményei katasztrofálisak, hiszen kormányzásának története az ásatag eszmék, kormánypárti berkekben történő eszkalációjának története. A mérsékelt jobboldaliság határainak kicövekelése és követke- • zetes betartatása esetén vajon eszébe jutott volna-e Bogdán Emilnek pigmeusozni, Réti Miklósnak éhségsztrájkolni, Király B. Izabellának skinheadekkel incselkedni, Zacsek Gyulának „ilyen” tollat venni a kezébe? Bizonyos vagyok abban, hogy' négy évvel ezelőtt sem ők, sem sok más hozzájuk hasonló kormánypárti képviselő nem tartotta volna elfogadhatónak azokat a politikai eszméket, amiket pedig ma szégyenkezés nélkül, mély belső meggyőződéstől fűtve követnek - s ha csak az ő személyiségük megbicsaklása lenne az elmulasztott figyelmeztetések következménye, az is nagy ár lenne. De mi lesz azokkal a százezrekkel, milliókkal, akiknek nem jutott civilizált, vállalható jobboldali párt? Vagy mivé lett a Független Jogász Fórum egykori elnöke, a jóravaló Kónya Imre szinte napokkal azután, hogy frakcióvezető, s így' a miniszterelnök közvetlen munkatársa lett? Meggyőződésem, hogy mindez nem végzetszerűen történt így. „Nem hiszek a történelemben, százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni, és lehet szerencsés vágányokra irányítani” - írta Bibó István. Ki tudja, mekkora árat kell fizetni? Úgy vélem, Antall Józsefnek történelmi lehetősége volt arra, hogy közreműködésével végre létrejöjjön Magyarországon a mérsékelt jobboldaliság. Egyaránt segítségére volt ebben mind a kedvező történelmi szituáció (hiszen a negyven év kévés üdvös következményének egyikeként bizonyos dolgokat valóban nem illett tenni-mondani a születő jobboldalon sem), mind pedig pártjában vitathatatlan tekintélye. Ha valaki, ő szerencsés vágányokra irányíthatta volna a magyar konzervatív jobboldalt, de ez az inkább több, mint kevesebb lehetőség bizony el lett általa puskázva. Végül is valami személyes szerepe csak van abban, hogy a kormánypártok eszméivel rokonszenvezők a népnemzeti körökben, a Közakarat Egyesületben és hasonlókban tanulták a politikai illemkódexet, miközben szorgosan forgatták a Magyar Fórumot, a Hunnia-füzeteket. Antall József soha nem határozta meg, hogy mit nem illik egy mérsékelt jobboldalinak, i így azt soha nem is kérhette i senkitől számon. Ez az ő tragikus vétsége, mely miatt bukni fog - de nagy valószínűséggel i vele bukik a mérsékelt jobboldaliság közeljövőbeni létrejöttének esélye is, s ki tudja, mekkora árat kell még ezért az or- i szágnak fizetnie. Mi lesz azokkal a konzervatív értékekhez vonzódó tömegekkel, akikkel autentikus személyek elmulasztották idejekorán közölni, hogy Csurka István nézetei elfogadhatatlanok? Mi lesz azokkal az emberekkel, akik januárban a népnemzeti körök gyűlésén együtt örültek Balsai Istvánnal, amikor Gombár Csaba és Hankiss Elemér elűzését a kormány legnagyobb sikerének nevezte? Mi lesz azokkal az emberekkel, akik komolyan veszik azt az őrültséget, hogy ebben az országban vannak idegenszívűek és idegenlelküek? Mi lesz azokkal a politizáló tömegekkel, akiket az évek során nem tisztes polgárrá, hanem csőcselékké hagyott nevelni a kormányfő? Pedig hogy lehetett volna másképp is csinálni, arra az SZDSZ a példa. Nem értem, hogy a pártok elitjének a politikusi „mezei hadak", a tagság ■ és általában az állampolgárok j demokráciára és kultúrára szocializálásában viselt felelősségére miért éppen Kőszeg Ferencet, az SZDSZ országgyűlési képviselőjét kell emlékeztetnem, hiszen ha van valami, ami pártját szememben a többi párt elé helyezi, s amire a szabaddemokraták méltán lehetnek büszkék, az pontosan vállalt értékeik következetes képviselete és számonkérése. A miniszterelnök aligha telefonál Az SZDSZ vezetői mindenkor értésre adták, milyen nézetek és tettek egyeztethetetlenek össze a liberális és demokratikus értékekkel. Hadd emlékeztessek az esetre, amikor a 168 óra egy riportja a győri SZDSZ-es polgármesternek a helyi tévét megszállni akaró j akciójáról tudósított. Ekkor j Tamás Gáspár Miklós, mint ! szabaddemokrata és mint a 1 párt egyik vezetője elítélő véleményét kifejtendő nyomban telefonált a szerkesztőségbe. Ez az a gesztus, amit Antall Jószef soha nem tett meg. Miféle ország lenne ez, ha mondjuk Kis János is pompás kis stratégiai játszmákba óhajtott volna bonyolódni a korábbi SZDSZ- taggal, a skinheadeket patronáló Potyka bácsival, s csak akkor határolta volna el magát tében - amely független volt attól, hogy éppen Kis János, Tölgyessy Péter vagy Pető Iván-e a párt elnöke - ezek az alakok és ez a politikai kultúra nem nyert teret a pártban. Kozák Márton szociológus tőle, amikor az kiszerkesztette, hogy bandzsa ember ne legyen pártelnök? Mert hajdanán sokféle ember lépett be az SZDSZ- be is. Csakhogy éppen a szívós, megingásoktól mentes (rosszemlékű kivétel a tartózkodás a Zétényi Takács-törvény szavazásakor) aprómunka követkéz-Antall Józseffel bukik a mérsékelt jobboldal
