Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)
1993-07-13 / 8496. szám
Pesti Hírlap, 1993.7.6 23 EGYHÁZ AZ1956-OS FORRADALOM UTÁN Megtorlások a reformátusoknál ■fMETTttta_______ Mind a mai napig nem tör* tént meg az események alapos és mindenkire kjtetjedő vizsgálata a fenti témának, ezért szerény hozzájárulásként én is elsősorban saját tapasztalataimat és emlékeimet tudom közreadni. Az egyházi ellenállás egyik csoportját alkottuk azok a fiatal teológusok és lelkészek, akik a Hitvalló Nyilatkozat szerkesztésére gyűltünk egybe 1955-ben, Szentendrén, Pásztor János parókiáján. A Hitvalló Nyilatkozat alapszövegét én írtam, de számos, késő éjszakába nyúló eszmecsere révén alakult ki a végső szöveg, aminek megfogalmazásában Pánczél Tivadar, He-Íjedűs Lóránt, Molnár Mikós, Debreceni István, Bárczay Gyula, Szabó Zoltán teológus-lelkészek vettek részt, valamint Dizsérv Sándor történész. A Hitvalíó Nyilatkozat a reformátori-bibliai, valamint a Német Hitvalló Egyház barmeni elvi alapjairól tiltakozott a kommunista ideológia és gyakorlat behatolása ellen a teológiai gondolkozásban és az egyház gyakorlatában. Ezt a dokumentumot fordította németre Ritoók Zsigmond, s 1955-ben a teológia centenáriuma alkalmából adtuk át konspirativ körülmények között Vissert Hoofmak, az Egyházak Világtanácsa főtitkárának. ók minden világnyelvre lefordíttatták és 1956 nyarán, az Egyházak Világtanácsa galyatetői nagygyűlésén a delegátusok közt szétosztották. Mint szellemi bomba robbant ez az irat a kollaboráns főpapok és a valódi politikai helyzet leleplezéseként. Péter János (volt püspök, majd kommunista külügyminiszter) hevesen támadta, de az igazság kiszabadult a gondosan zárt palackból. Később értesültünk róla, hogy a szöveg számos nemzetközi sajtóorgánumban is megjelent. Amikor Győrben, 1957 júliusában letartóztattak, kihallgató tisztem két kérdéscsoport felől érdeklődött: kik írták a Hitvalló Nyilatkozatot, és milyen fegyveres akcióban vettek részt a teológusok? Mivel azokban a napokban ítélték halálra egy lelkészt, a mosonmagyaróvári per vádlott-Í' ként, jobbnak tartottam, ogy sem a magam, sem mások szerepéről nem informálom a nyomozót. Kapóra jött egy félrevezetési lehetőség. Már letartóztatásom előtt értesültem, hogy Bárczay Gyula kollégánk disszidált. Így sikerült a gyanút többi kollégámról elterelni, akik közül ez ügyben senkit sem tartóztattak le. Hegedűs Lóránt írt egy cikket a Reformáció című újságba, ezért több évtizedes bár anyai „száműzetésser fizetett. Nem vitás, hogyha megtudják, hogy kik voltak részesei a „nemzetközi szubverziónak”, kivétel nélkül mindnyájan kemény megtorlásban részesültünk volna. A győri ÁVH börtönében kegyetlen verések és kínzások rettenetében éltünk, míg a második kérdéscsoportra is ' sor került Novemoer 4-én, hajnalban hallottuk Nagy Imre felhívását a teológia in térni tusában, s azon nyomban mintegy hatan elindultunk a Műegyetemre, fegyverekért. Azért oda, mert velünk volt Kriza Judit, menyasszonyom, később feleségem, aki ott viselt „forradalmi tisztséget". A diákok közül Horváth Bertalanra emlékszem még név szerint (jelenleg zürichi lelkész). A Móricz körtén házakban foglaltunk állást, ám ötödikén reggelre világossá vált, hogy a forradalom nem kap nemzetközi segítséget. Ezért a kelenföldi református egyház épületében lakó Apostol Péter barátunkhoz mentünk. Nem gondoltuk, hogy az ajtót nyitó Serdült Gyula besúgó, aki akkor megijedt, majd a forradalom leverése után feljelentett minket. De csak az én nevemet tudta egyedül. A vallató tiszt gúnyos mosollyal hallgatta a félrevezető mesét, valamint, hogy senkinek nem tudom a nevét. Ám — talán jóindulatból? — lezárta az „ügyemet" ,-s egy évre Tökölre internáltatott. Talán ezzel mentette meg az életemet. Időközben valamennyien elmenekültek az országból. Tökölön a lelkészeket és a csendőröket közös szobába tették. Még a nyár folyamán Pór János nittestvérünz felesége egy kenyérbe rejtve becsempészett egy bibliát, s így megkezdtem az istentiszteleteket, amikhez katolikus paptársaink is csatlakoztak. Emlékszem a mély hitű Moizes páterre. A sok ezer becsületes magyar közt tisztes arányszámban voltunk lelkészek is: Szabó Gyula Érsekcsanádról, Bagnóczky Géza Baranyából, Szíj Rezső és Szabadi Sándor Kecskemétről. A mellettem lévő priccsen Zalatnay István feküdt, akivel együtt készítettem el (tőmondatokban) az Apostolok cselekedetei kommentárját. Ezt szabadulásomkor sikerült kimenteni, máig is őrzöm. Az istentiszteletek tilosak voltak, de őröket állítva az őrök elé — mégis rendszeresen tartottuk. A rabok egy része dolgozott. Én 1988 júliusában szabadultam, a többiek hamarabb. Kiszabadulásomkor már egészen más egyházi helyzet fogadott. A Megújulási Mozgalmat szétverték, Pap László, Ravasz László és társaik örültek, hogy nem csukták be ókét. Bár 1957 márciusában — rövid ideig — letartóztatták Toó Sándor, Nagy Barna, Gyöltössy Endre s más megújulási mozgalmi személyiségeket. A Szabad Európából vidéken bujdosva hallottam, hogy engem is kerestek, de akkor még sikerült elrejtőznöm a „szervek” elől. Az egyházi belső megtorlás teljes erővel dühöngött. Megszületett hamarosan a szégyenletes Zsinati Nyilatkozat, amelyik „gyalázatos ellenforradalomnak" bélyegezte a mozgalmat. Az, hogy a mozgalom akkori idősebb vezető lelkészeit megkímélték a nagyobb brutalitástól, kizárólag a nemzetközi tiltakozásnak volt köszönhető. Gulyás lelkésztársunk felakasztásával — úgy tűnik — megelégedtek. Máig sem tudjuk, hogy egyházi ellenállás egyik kulcsszemélyisége, a karcagi Pap Béla lelkész milyen körülmények közt lelte halálát. Az '56-os forradalomban való legcsekélyebb részvétel is bélyegként maradt azokon, akire valamit „rábizonyítottak". Jellemző, hogy amikor 1971-ben az érdi Martin Luther King-templom építése miatt az ÁEH egyházüldöző elnöke, Miklós Imre bizalmas levélben — tájékoztatja az elvtársakat „viselt dolgaimról" — megemlíti 1957-es internálásomat is. A diszkrimináció a lelkészek közt az előremenetel és a külföldi utazás megvonásával történt. Én 17 évig nem kaphattam útlevelet — igaz, nem csupán '56-os, de későbbi ellenállási tevékenységem miatt. Ám református egyházunkban nemcsak „ellenállók" és „árulók” találhatók ebben az időben, hanem sok tisztességes lelkész is, akik háttérben maradva ugyan, de segítették az üldözötteket. így emlékezem Vajda Lajos és Róka Lajos lelkészekre, akik kockázatot vállalva bujdosásom idején a soponyai és felsőnyéki parókián bújtattak, Boaonhelyi József professzoromra, aki, noha tudta, hogy Jegyveres voltam" hivatalos nyilatkozatban cáfolta ezt, valamint Hajdú Péter kelenföldi lelkészre, aki saját besúgó egyházfia állításával szemben védett, noha tudta az igazságot. Letartóztatásom után hetekben Pataki győri lelkész többször segítőkészen informálta családomat-szüleimet. Úgy hiszem, a megtorlás történetét meg kell végre írni, mindenkit meghallgatva. Amit előadtam, átéltem, visszatekintve csekély, szinte alig említendő események. Mégis, következményük egész életemet meghatározták.
