Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. június (8473-8489. szám)

1993-06-03 / 8475. szám

Magyar Hírlap 1993.máj.28.

15

A parlamenten kívüli pártok

esélye — és esélytelensége

Április elején Nagy Tamás kiskunsági győzelmét követően számos írás, kommentár és interjú latolgatta annak a ténynek a jelentőségét, hogy a siker ezúttal nem a nagy hat parlamenti párt valamelyik képviselőjének jutott, hanem olyan jelöltnek, aki a közvélemény által a parlamenten kívüli pártok között számon tartott két szervezet segítségével érte el sikerét. Nyomban akadtak elemzések, melyek egyenesen egy új politikai korszak nyitányaként értékelték az Agrárszövetség és Köztársaság Párt közös jelöltjének győzelmét. Olyan új kor nyitányaként, amelyben a jelenleg meghatározó szerepet játszó pártokat fokozatosan újak váltják föl, mert az eltelt négy év fölmorzsolta e hat pártnak mind a tekintélyét, mind pedig a politikai hátterüket.

Nem csak hat párt van a parlamentben

A rövid ideig tartó zajos érdeklődést azóta újra fölváltotta ez ügyben a régi. megszokott távolságtartás. Az elmúlt néhány év társadalomtudományának s politikai publicisztikájának mindig is az egyik legelhanyagoltabb területe volt a parlamenten kívüli pártok kérdésköre. Alig nyolc-tíz komolyabb elemzés, néhány tucat interjú, évenként egy-két körkérdés jelenti azt az összegezhető hátteret, amelynek segítségével áttekinthetjük e pártok helyzetét. (A választások közeledtével mindenképpen el fog tűnni ez az érdektelenség, ha másért nem, azért, mert ősztől feltehetően az egész tömegkommunikáció újból nagy erővel fordul a pártok felé, hiszen a kampány idején így is, úgy is kikényszerül ez a figyelem.)

A mai mellőzöttség azonban több okból sem tekinthető indokoltnak.

Egyrészt ma sem igaz az az általánosan használt fogalmazásmód, amely mindig hatpárti parlamentről beszél. A jelenlegi állapotokat nézve is azt láthatjuk, hogy tíz párt képviselői, vezetői ülnek a parlamentben. (Igaz viszont, hogy a négy frakció nélküli párt egy- s kétszemélyes megjelenítői valamennyien a függetlenek között ülnek, mert jelenlétük egyelőre ennél többét nem tehet lehetővé. De tény, hogy ón ülnek a többi párt mellett.)

Másrészt a parlamenten kívüli pártok lehetséges szavazóbázisa nem is olyan jelentéktelen, mint amilyennek gyakorta gondoljuk. Az elmúlt négy hónap átlagában ez a bázis éppen akkora nagyságrendű, mint amilyet az MDF vagy az SZDSZ tudhat maga mögött — s ez a szám mindenképpen elgondolkodtató. (Még akkor is, ha háromnegyed részben négy párt feltételezett hívei között oszlik meg.) Harmadrészt az elmúlt fél év közvélemény-kutatási adatai szerint a parlamenten kívüli pártokra voksolók száma némileg emelkedik. Még akkor is magyarázatot igényel ez a jelenség, ha tudjuk, hogy nagyon alacsony bázisról indulva nem olyan túl nagy csoda ez a változás. (S a növekedéssel együtt a parlamenten kívüli pártok lehetséges bázisában is határozott fordulat következett be. Támogatóiknak ugyanis csaknem a fele a középkorosztályúak közül kerül ki, s ezen belül is figyelmet érdemel az a tény, hogy a felsőfokú végzettségűek és a szellemi vezetők között a harmadik legerősebb csoportosulást jelentik: megelőzve mindegyik említett megoszlásban mind az MDF, mind pedig az SZDSZ népszerűségét.)

Talán az említett szempontok kellőképpen indokolják a kijelentést, hogy érdemes körültekintően számbavennünk mindazon érveket, amelyek a parlamenten kívüli pártok esélyei mellett — s ellene szólnak. Valamint megkísérelhető az is, hogy a választási esélyeiken túlmenően is firtassuk az új hatalmi-politikai rendszer egészén belül ezen — részben újonnan szerveződőt — pártok funkcióit, s lehetséges jövőjüket.

A mellettük szóló érvek

— Az új pártok esélyeit támogatók mindenekelőtt azzal szoktak érvelni, hogy az elmúlt évek — sokszor sehová sem vezető — belpolitikai vitái fokozatosan elkoptatták a hat párt népszerűségét. Ráadásul az egykor kialakult pártleosztás is sokkal inkább a ’89-es viszonyokat jeleníti meg, semmint a jelenlegi erőviszonyokat. A mai hatpártrendszer tehát túlhaladott, mert a kerekasztal egykori lovagjainak érdekeit szolgálja, ám a társadalom ma már másféle politikát és más típusú politikusokat igényelne. Kétségtelen, hogy több vizsgálat is megerősítette az új politikai rendszer úgyszólván valamennyi alapintézményébe vetett bizalom folyamatos csökkenését; s ezt leginkább a főszerepet játszó pártok esetében lehet érzékelni.

— További fontos érvnek látszik az, hogy a pártok nemigen tudják növelni támogatóik nagyságát, a taglétszámuk stagnál, némely esetben csökken — de összességében alig érint na; gyobb tömeget, mint a felnőtt lakosság három-négy százalékát. Azaz — elvileg — a táradalom óriási többsége még nem vallott színt politikailag; s ha olyan párt „szólítaná” meg őket. amely közel áll a napi gondjaikhoz — akkor annak komoly esélye nyílna arra, hogy a mai nagyoknak érdemi versenytársává váljék.

— Az újonnan jelentkező pártok sohasem feledik el megidézni az időközi választásokon tapasztalható alacsony részvételi adatokat annak bizonyítékaként, miszerint „az emberek kiábrándultak volna a politikából", s a mai irányadó pártok képtelenek hatással lenni reájuk. Némileg ugyanilyen logikájú az az érvelés, amely az elmúlt évek mindenféle választásaitól távolmaradók millióit tekintik politikájuk címzettjeinek. Kétségtelen, legalább két és fél milliós az a választókorú tömeg, amely egyáltalán nem akar semmikor, semmiféle választásokon részt venni, s aki őket meg tudná mozdítani, az akár nyerni is tudna ezzel a tömeggel.

! — A parlamenten kívüli pártok

legnépszerűbbjei egyértelműen prag-I matikus politizálást folytatnak, s elvel tik azt az ideológiai háborút, amely a parlamentben már több mint három éve megfigyelhető. (A Köztársaság Párt vezetője például minden egyes interjújában kiemelten hangsúlyozza, hogy az ő pártjukban az ideológia a tagok magánügye.) Ez a pragmatizmus az új realitások kifejeződése, valamint annak a felismerésnek a következménye, hogy a leginkább megoldandó gazdasági kérdések felé szükséges tolni a politizálás súlypontját. Az embereknek egyébként is sokkal