Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. június (8473-8489. szám)
1993-06-18 / 8483. szám
Népszabadság, 1993.6.15 34 I Mit ér a közvélemény-kutatás, ha telefonos? A hazánkban rövid virágkora után folyamatos lejáratódását élő közvélemény-kutatás szakmai mélypontjának tartom a telefonon végzett közvéleménykutatásokat: az alkalmazott mintanagyság, és a hazánkban jelenleg uralkodó telefonhelyzet okán. E tudományág lényege, hogy megfelelő matematikai, statisztikai eljárásokkal meghatározható azon egvedek száma, akik reprezentálni tudják egy ország felnőtt lakosságát. A reprezentativitás lényege éppen abban áll, hogy egyrészt ennyi ember véleményét feltétlenül össze kell gyűjteni, másrészt, hogy ezeket az egyedeket véletlenszerűen kell kiválasztani. Minden felnőtt magyar állampolgár azonos eséllyel kerülhessen a mintába. A sokaságot, amelyet reprezentálni kívánunk, természetesen magunk meghatározhatjuk, és lehetnek akár a magyarországi telefonelőfizetők is, ebben az esetben azonban a kapott eredményeknek vajmi kevés közük lesz az ország felnőtt lakosságának véleményéhez. Annyit tudhatunk meg, ha ez bárkit is érdekel egy országos horderejű politikai kérdés esetében. hogy mit gondolnak erről a telefonelöfizetők. Az ö véleményük azonban megítélésem szerint nem hordoz több általánosítható elemet, mint mondjuk a patyolatban mosatókat vagy a kutyasétáltatókat reprezentáló minta megkérdezésével összegyűjtött vélekedések. Magyarországon napjainkban mindössze a lakosság 28-29 százalékának lakásában szólalhat meg a közvélemény-kutatók hívása. A telefontulajdon ráadásul éppen azokkal a társadalmi, demográfiai jellemzőkkel mutat szoros összefüggést, amelyek a politikai. véleményalkotásban meghatározó szerepet játszanak. Az iskolai végzettség a lakóhely jellegénél is szorosabban összefügg a telefontulajdonnal, a jövedelmi helyzet és az életkor, valamint az ezekkel szorosan összefüggő politikai aktivitás is, a statisztika nyelvén szólva, szignifikáns összefüggést mutat telefonbirtoklás tényével, így a nagyvároslakók közül is másoknál sokkal nagyobb eséllyel kerülnek a mintába a magasan iskolázott, magas jövedelmű, a városok belső kerületeiben, illetve a lakótelepeken élők Ezek a minták tehát csakis a fő- es nagyvárosi telefon-előfizetőket reprezentálják. Hogy jobban érthető legyen a kérdés, fordítsuk meg egy pillanatra, és tekintsük át a telefonelöfizetők Magyarországát. Az ekképpen definiált sokaság 85 százaléka városokban él (szemben a városlakók jelenlegi 63 százalékos arányával), 26 százalékuk felsőfokú, 39 százalékuk pedig középfokú végzettségű (a teljes lakosság esetében ugyanez 11, illetve 24 százalék), nyolc osztálynál kevesebbet viszont az országos 13 százalék helyett mindössze három százalékuk végzett. Ennek megfelelően a szakképzetlen fizikai foglalkozásúak aránya is mindössze hat százalék közöttük, a lakosság egészére vonatkozó 27 százalékkal szemben. Nem mellékes az sem, hogy a telefon-előfizetők körében fele annyi a munkanélküli, mint országosan. Nos, nem vitatom, hogy az így elénk táruló kép sokkal vonzóbb, a baj csak az, hogy kevés köze van a jelenlegi társadalmi valósághoz. A dolog képtelenségét akkor érzékelhetjük leginkább, ha visszatekintünk arra a n^iny hónapja publikált kutatja, amelyet a létminimum alatt élők éhségsztrájkjáról végeztek hasonló módszerrel. Már-már megbocsáthatatlan társadalmi érzéketlenségre vall a létminimum alatt élők éhségsztrájkjának társadalmi megítéléséről olyan emberekből álló mintát kérdezni, amelyben éppen a leginkább érintetteknek van a legkevesebb esélyük a bekerülésre, viszont a vélhetően legkevesebb empátiával viseltetők kerülnek be a legmagasabb arányban. Mindez abban az esetben azt jelentette, hogy minél kevésbé érintett valakit az adott probléma, annál nagyobb esélye volt a mintába kerülésre. S mivel a politikai viselkedést és véleményalkotást is e szociológiai tényezők befolyásolják leginkább, a párttérkép is számottevően átrajzolódik a „telefonos Magyarország” palettáján. A telefon-előfizetők közül 12 százalékkal többen mennének el biztosan szavazni, ha most vasárnap lennének a választások, mint a teljes lakosság köréből, és ha rajtuk állna, a kisgazdák és a kereszténydemokraták biztosan nem kerülnének a parlamentbe. Bejutna viszont a Vállalkozók Pártja és a Köztársaság Párt, és a liberális pártok, valamint az MDF is növelné valamelyest parlamenti helyeinek számát. Hogy’ baj van a minta reprezentativitásával, ezt a kutatást végzők is tudják, és gyógyírként általuk mintakorrekciónak, általam viszont szakmai nonszensznek nevezett módszert alkalmaznak. Ennek lényegét abban jelölik meg, hogy „az elemzéskor viszonylag nagyobb súllyal vették számításba azoknak a társadalmi csoportoknak a válaszait, amelyek a mintába tényleges arányuknál kisebb számban kerültek be”. No de ez képtelenség! Nem akarok afféle szörszálhasogatásként azon vitatkozni, hogy a statisztika olyan egzakt tudomány, amelyben a „viszonylag nagyobb súllyal” típusú meghatározás nemigen értelmezhető, hiszen ennél sokkal nagyobb probléma, hogy ezzel az eljárással éppen a közvélemény-kutatás lelkét öljük meg. Akad azonban egy másik, legalább ilyen súlyú probléma e „kutatások” hazai gyakorlatában, ez pedig a megkérdezett mintanagysága, amely általában 300 és 400 fő között mozog. Az, hogy’ ekkora mintával a vázolt sokaságot - a városlakókét - lehet-e reprezentálni, önmagában is vitatható, a fő probléma azonban az, hogy egyes statisztikai jellemzők mentén felbontva a mintát, olyan kevesen kerülnek egy-egy csoportba, hogy az egyes rétegek, csoportok véleménye közötti különbségről senki meg nem mondhatja, hogy az a véletlen műve-e, avagy valódi véleménykülönbség van az egyes rétegek között. A megfelelő mintanagyság jelentősége ugyanis éppen abban van, hogy egy-egy jelenség magyarázatánál a valódi különbségeket el tudjuk választani a véletlenekből és esetlegességekből fakadó véleményeltérésektől. .Az alacsony elemszám és a torz minta oda vezet, hogy bizonyos - társadalmilag koránt sem elhanyagolható - rétegek és ezzel együtt vélemények képviselete nevetségesen alacsonnyá válik e mintában. Érdemes egy nemrég nyilvánosságra hozott beszámoló alapján némi fejszámolást végezni. A telefonos megkérdezés témája a székházbotrány volt, és 150 budapesti, 50-50 győri, pécsi, miskolci, debreceni és szegedi telefonelőfizető véleményét kérdezték meg. >A 400 megkérdezettből 220-an hallottak a közélet e legújabb viharáról, közülük körülbelül 30 százalék, számításaim szerint nagyjából 66 ember volt az, aki mindkét párt - a Fidesz és az MDF - érintettségéről is tudott. Megtudhatjuk, hogy' a 66 ember közül 14 százaléknak, azaz 9 főnek csak a Fideszről, további 13 százaléknak, azaz nyolc főnek pedig csak az MDF- ről lett kedvezőtlenebb a véleménye. Ezzel szemben, mint olvashatjuk, „a többség (29 százalék) nem tett különbséget a két párt között vagy pedig azt állította (44 százalék), hogy az ügy hatására egyik pártról sem változott a véleménye”. Nos, ez a többség 19, illetve 29 ember véleményét jelenti. S a következtetés: a nagyvárosokban a szavazópolgárok mindössze 17 százalékának romlott a véleménye a Fideszről, és 14 százalékának az MDF-röl. S mindezek alapot nyújtanak olyan következtetések levonására, mint például „a székházügy nem von el szavazatokat a Fidesztöl”, vagy „az ügy megítélése nem befolyásolja érzékelhetően a pártok iránti rokonszenvet”. Mégiscsak sarlatánság ilyen általános érvényű kijelentést tenni egy közepes látogatottságú házibuli társaságának véleménye alapján! És képtelenség a pártok rokonszenvindexét gusztusos kis ábrán szemléltetni egy olyan minta véleménye alapján, amelybe szerény számításaim szerint például összesen négy’ kisgazda szavazó került be. Az igazi képtelenség pedig az. hogy a lapok címoldalán vastagon szedett betűvel már ezt olvashatjuk: „Ha a párt teljesítményének változását a szavazatok számának alakulásával csupaszítjuk le (ennek amúgy sincs sok értelme), a székházügy nem rengette meg a Fidesz pozícióját” ez derül ki a közvélemény-kutatásból. Persze értem én, hogy mi a jó a telefonos közvélemény-kutatásban: gyors és olcsó. E két kétségtelenül vonzó szempont hallgattatja el a kutatói lelkiismeretet. Ha jól meggondoljuk: mégiscsak kidobott pénz, amit ráfordítunk, hiszen eredményei semmitmondóak, közlésük pedig kártékony. Mert nem feledkezhetünk meg a közvéleménykutatás közvélemény-alakító szerepéről. Az emberek a többséghez szeretnének tartozni. Azt hiszem önmagára adó társadalomkutatónak nem állhat érdekében elhitetni, hogy például, ha valakit lopáson vagy hazugságon émek, az nem változtatja lényegesen meg a róla kialakult képet. Mindennek nemcsak morális, hanem jelentős manipulativ súlya is lehet: azt sugallja, hogy a magyar társadalom szemet huny az igazság eltagadása fölött, hogy valaki a közösből jogtalanul vesz el. Vásárhelyi Mária társadalomkutató
