Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. május (8460-8472a. szám)
1993-05-17 / 8467. szám
Magyar Nemzet, 1993.5.12 OS Trianon fogságában Egyetlen mondat értelmezése robbantott ki heves vitát o parlamentben, s okozott bizalmi válságot a koalíciós pártok körében, ám az indulatok fölizzása többet sejtet. Kedden este végül - érzelmi kitörésektől sem mentes felszólalások után - az ellenzék felsorakozásának köszönhetően a parlament nagy többséggel ratifikálta a magyar-ukrán alapszerződést. Mi történt e halogatvo napirendre tűzött és rutinszerűnek vélt ratifikálási eljárás ürügyén? Mi az, ami képes volt hét évtizedes sebeket fölszakítani, a magyar bánatot tagadássá formálni, s nem tekintve nemzetközi hatásokra, belső meghasonlásokra, adott és kapott szóra, élő fájdalomként rántotta be a mindennapokba Trianont, ezt a sokszor, sokféleképpen megsirotoft, elátkozott szerződést, majd a második világháború utáni háromhatolmi megerősítését. A fiatalabbak mint történelmi véglegességet tanulták már meg, iól-rosszul, hogy milyen igazságtalanul büntették ■ eleink ügyetlen politizálását, az idősebbek azonban valaha még dalolva kezdték a napot az iskolában, Isten segedelmét kérve csonka Magyarország fölépülésére. A mondat, amely állítólag ukrán kérésre került bele az alapszerződésbe, * akár amolyan diplomáciai fordulatnak is felfogható, ezt a fájdalmat bolygatta meg, kimondván, hogy nincs és nem is lesz területi követelésünk e szomszédunkkal szemben. A realitás természetesen alátámasztja ezt a politikai formulát, de az egyik honatya Deák Ferencet idézte, mondván, egy dolog, hogy elvettek tőlünk valamit, s más, ha mi mondunk le önként róla. A parlamenti bomba ezért robbant, lei tudja, milyen károkat okozva. Azon persze lehet vitatkozni, hogy az új viszonyok között a szerződést árnyaltabban is megfogalmazhatták volna, a hangsúlyokat a helsinki megállapodásra helyezve, és nem sugalmazva valamilyen végzetes lemondást. A parlamentben felzúdulók azonban egyenesen hazaárulással, a magyar föld kiárusításával vádolták meg a miniszterelnököt és külügyminiszterét. A helyzet paradoxona, hogy miközben a kormány diplomáciájának a középpontjába a határokon kivül élők sorsát állította, azt sugalmazva, hogy a határok békés megváltoztetása nem elképzelhetetlen, az alapszerződéssel erről látszott lemondani, magára vonva azok támadását, akik néha túlzón is védik a nemzelmegtartás eszméiét. Félő, hogy e vito ártó szellemként szállt ki a palackból, és a következő hónapokban rátelepszik mindannyiunk életére. A koalíciós pártokban máris látható e viszály, megnehezítve önmaguknak a hátralévő év annyira óhajtott nyugodt levezénylését, s még inkább a jövőben betöltendő szerepük meghatározását. Az egykori területének harmadára fogyott országnak újabb tragédiája lenne, ha egyetlen mondat értelmezése politikailag tovább darabolná, és a közvélemény egyéni vagy csoportambiciók mentén polarizálódnék. Az Antall-kormánynak mindenesetre szembe kell néznie táborának a „lázadásával", a bársonyos kézzel elsimított ellentétek felszínre kerülésével, amihez, meglehet, csak véletlenszerű alkalom volt a trianoni határ megítélése. Akik viszont szítják a széthúzást, azoknak azt is észben kell tartaniuk, hogy éppen ez az a magyar ótok, amely Trianonig is elvezetett. Zsigovits Edit
