Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. április (8443-8459. szám)
1993-04-30 / 8459. szám
Magyar Hírlap, 1993.ápr.26. O A<u v, irányvonalának és vezetésének megválasztásába. A Fidesz magasabb szinten ugyanezt próbálja megoldani: hogyan legyen úgy párttagság, hogy igazán mégse legyen, mivel már az SZDSZ-nek is csak mérsékelt öröm volt az 1989. november után beáramló radiszadi. Az MDF-nek is az elcsurkásodott párttagság miatt van nagy fejfájása, a mérsékeltek viszont a radikális hőzöngők miatt már jórészt elmenekültek, de hát a párt nagy részét ma már nehéz leváltani. A kisgazdapártok közül legalább egynek viszonylag széles tagsága van, igaz ugyan, hogy már az önkormányzati választásoknál kiderült, hogy a kisgazdáknak sok helyütt kevesebb választója van, mint bejegyzett tagja. A KDNP-nek viszont több támogatója és szavazója van vasárnap és sátoros ünnepeken, mint hétköznap, szavazói bázisát pedig a templom és a szavazóhely közötti távolság és az időjárás határozza meg. mert rossz időben, sáros utakon az öregek kétszer már nem mozdulnak ki. Az egyetlen nagyobb szervezett tagsággal rendelkező párt az MSZP. de a tagság jelentős része még nem járta ki a szociáldemokrácia iskoláját, hiába ismétlik a pártvezetők joggal nap nap után. hogy „mi egy modernizációs párt vagyunk". A pártok profilja, sajátos arculata is meglehetősen kialakulatlan. Az MSZP a baloldalon elég jól megvan, legfeljebb kéretlen házasságközvetítők veszélyeztetik. akik úton-útfélen „baloldali" szövetséget kínálva a Munkáspártot akarják rátukmálni, ami látványos | politikai öngyilkosság lenne. A többi párt monomániásan azt emlegeti, hogy a centrumban van, holott az emberek jól érzékelik egyfelől a kormánypártok i jobbra csúszását és a szélsőjobbal való I összekapcsolódását, másfelől a Fidesz és az SZDSZ egymástól is élesen különböző kétarcúságát, bizonytalanságát. Amíg a parlamenti pártok a közvélemény szemében jobbra sodródnak, addig maga a közvélemény a legutóbbi felmérések szerint átlagosan enyhén balra helyezkedik el a centrumtól, ez is egyik oka lehet a pártok népszerűségvesztésének. Még nem tudni persze, hogy merre sodorja a Fideszt elitpárti lebegése, most mindenesetre a „kőszí- ' vű ember fiai” van műsoron, a társadalmi-gazdasági átalakulás mindenáron, i dogmatikus liberalizmus rideg keménységével. Ha ez válik a Fidesz hosszú távú profiljává, akkor könnyebb lesz politikai alkut kötniük a választások után a maradék MDF-fel, mint a szociálliberális arculatát a zord időkben is megőrző SZDSZ-szel. Kialakulatlan pártok egy veszekedős elitdemokráciában gyorsan csökkenő legitimációval — ezek az általános értékelés címszavai. A pártpolitikai életnek volt azonban a közelmúltban három olyan fontos történése, amely jelentősen alakítja a politikai térképet. Az első kétségtelenül az, hogy az MDF sárkányölő Szent Györgye végül is legyőzte a Gonoszt, mert a Gonosz mindig belül van, ezért csak nagy nehezen lehet1 megbirkózni vele. Bár korai lenne j még megírni az MDF Nagy Sárkányának a nekrológját, hebegő nyilatkozataiból úgy tűnik, hogy elűzésének színjátéka a végéhez közeledik. Az MDF táborában ezentúl mégsem annyira a fináléra kell odafigyelni, hanem a hatalomátmentés teljes gőzzel folyó kísérleteire, a gazdasági és társadalmi hatalomba való behatolásra mint a klientúra alvilágának kiépítésére, vadonatúj olasz licenc alapján. A második nagy történés az érdekképviseletekkel való megállapodás volt. Be kell vallanom, hogy ezt korábban könnyelműen az első szociális paktumnak minősítettem, holott sokkal inkább egy „nulladik típusú találkozás" volt a kormány és a szakszervezetek között, a munkáltatói érdekképviseletek és a pártok mérsékelt lelkesedésétől kísérve. Átmenet volt a politika nagy színháza és a pici paktumok sorozata között, mégis nagyon fontos fordulatot jelent, ami kitöréshez vezethet a politika fényes elszigeteltségéből. A parlamenti pártokon túli politikai, társadalmi és gazdasági szereplők színre lépése és legitimálása adhatja csak meg a fiatal magyar demokráciának a széles tömegbázist és politikai hatékonyságot, s az egyszer létrehozott politikai közvetítőrendszerek akkor is működőképesek lesznek majd, ha nemcsak egy nagyobb parlamenti költségvetési csata elkerülésének rövid távú érdeke működteti őket. 1991 őszén megint annyi társadalmi gyúanyag gyűlt fel, hogy a kormány is szükségét látta a szakszervezetekkel való kiegyezésnek. A jelmezes főpróba megtörtént, most már a szociális paktum ügyében is jöhetne a bemutató előadás, immár az összes szereplővel, vagy a májusi választások után, vagy majd már az új kormány napirendjén. A harmadik fontos történés a Demokratikus Charta újabb „szereplése volt. Könnyen lehetne ezt is nem eseménynek minősíteni, de a Charta körüli több hónapos dühös sajtóvita azt jelzi, hogy mégis valami lényeges szereplőről van szó. A megcsontosodott és kiürült pártokat a Charta önmaguk jobbik énjére, bohó mozgalmi fiatalságukra emlékezteti. Ez egyes pártvezetőket feltűnően ingerel, így a színen a litván rém mellett feltűnik a népfrontként tisztelt rémalak is, s az együttes ördögűzés megint csak megfelel az MDF és a Fidesz közös ízlésének. Valójában a Charta korántsem félelmetes, hanem igen törékeny képződmény. A Chartának nem lehel egyedüli létjogosultsága a szélsőjobb agresszív fellépése elleni tiltakozás és egyedüli szervezési formája a „régi szép idők" relormértelmiségi improvizációs stílusa. Ki tudja, hogyan, de meg kellene maradnia a kicsi és marakodó pártok közötti széles terepen, a közélet játékos és emocionális színtereként, mert nagyban hozzájárulhat a demokratikus hagyományok meggyökereztetéséhez. Hiszen a pártok hosszú menetelése is ott és akkor ér véget, amikor az új. demokratikus hagyományok válnak összekötő kapoccsá a társadalom és a politika között.
