Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. április (8443-8459. szám)

1993-04-13 / 8448. szám

Kritika 1993/4 12 gyományt, a népművészetet. De ez nem klasszi­kus népi-urbánus ellentét, ez általánosan a társa­dalmi együttélést átjáró tendencia az egész vilá­gon Amerikától Norvégiáig. Arról, hogy én mire teszem a hangsúlyt, ebben az általános keresés­ben már lehet tárgyalni, beszélni, ez sokkal kor­szerűbb kategorizálás így. Mégis, sokan vannak, akik szeretnék ezeket a gondolatokat a régi fogal­makba visszagyömöszölni, így hitetve el, hogy ezek egymást kizáróak. Holott a modem libera­lizmus és a nemzeti liberalizmus egymást kiegé­szítő fogalmak, alig is tudnak mozdulni egymás nélkül. Mutatkoznak persze a szélsőségek is: né­­hányan úgy vélik, veszélyes az egységesülő Eu­rópa, felszívódnak, eltűnnek benne - talán a dá­nok is erre gondoltak a Maastricht elleni szava­záskor. A másik oldalon pedig az egyes népek, sőt népcsoportok tradíciókhoz, színekhez való ra­gaszkodását ítélik annak. Itt van például a nyelv, ez a sajátos különbözési forma. Nem lehet nacio­nalizmusnak venni a hozzá való ragaszkodást, különösen, hogy a miénk ilyen szerencsés csere­­bomlásban van latinnal, szláwal, némettel, szer­vesen beépítette ugyan e hatásokat, de a szerkeze­te épen maradt. Ezért aggályos a különbségtétel is nyelvváltozás vagy romlás között, s nem elítélen­dő, ha például ragaszkodni szeretnénk olyan sajá­tosságokhoz, mint a célhatározói mellékmondat felszólító módú igealakja az indoeurópai infiniti­­vuszos szerkezet ellenében. Aki ezt vagy a tájat, ahol született, meg akarja őrizni: természetesnek tartom. S ez a fajta hagyomány él még Közép- Európában a cseheknél, lengyeleknél, horvátok­­nál, a többieknél, ez az a kulturális örökség, amelyre technikai csodáik mögül is sóvárogva néznek máshonnan, nemrégiben éppen egy kana­dai költő a PEN-ben fogalmazta meg ezt így. Épp ezért azt tartom, hogy ezen a tájon senki sem mondhatja: egyáltalán nem liberális, és a leglibe­­rálisabb sem, hogy független a nemzeti hagyo­mánytól. Erről lehetne higgadtan, sőt barátian is tárgyalni. Ezzel szemben itt föltételezett álláspon­tok, rögeszmék és fóbiák vannak. Ezért is hang­súlyozom ismét, hogy nekünk nagyon kell arra ügyelnünk: az irodalommal mint irodalommal foglalkozzunk. Ebben is igazolva látom, hogy önt nagy „hídverőként” ismerik, s mikor barátok ugranak egymás torkának, szakadékok nyílnak mindenfelé, Tornai József, eddig szinte magánemberként, megjelent az egyik s a másik tábor különböző esemé­nyein úgy , hogy sem MDF-tagságát, sem egyéb kötéseit nem tagadta meg. Ezt a kívánatos szellemi magatartást megho­nosíthatja, előírhatja itt? Vagy legyek pesszimista: egyáltalán gyakorolhatja? Én ezt csak úgy tartom lehetségesnek, ha köz­ben világossá teszem, hogy én a nemzeti-liberális vagy ahogy régebben nevezték, a népi-nemzeti fölfogáshoz, irodalmi tradícióhoz tartozónak val­lom magamat, nem a senki földjén állok: hiszen csak így van igazán súlya annak, amit teszek. So­kat foglalkoztam a törzsi népek költészetével, in­nen veszem a metaforát: nem vagyok indiánok között nevelkedett fehér, vagy fehérek közé keve­redett indián, de mesztic vagy mulatt sem. Inkább Ady módjára nyitott ember, akinek elnökként még nyitottabbá kell lennie. A legutóbbi közgyűlésen tulajdonkép­pen nem is a pártpolitikai egymásnak ugrás veszélye volt fenyegető. Inkább ta­pasztalhattunk némi generációs ellenté­tet Elég nyomasztó volt a máskor soha fel nem bukkanók szürke, ám szavazás­kor aktív masszája. Nem akarok ilyen­fajta ellentéteket kreálni: okos, tehetsé­ges iQak, kontra begyepesedett, ellustult vének. De talán a szellőztetés, „átmozga­­tás” mégiscsak az előbbiektől várható. Hogyan látja ezt? Igen, érezhető volt ez a feszültség. De én ezt is az irodalomértés és -értékelés szempontjai szerint nézem. Gyakran kérdezem ötven-hatvan éves szerkesztőktől: tudják-e, hogy olvasóik huszon­évesen mást tekintenek irodalomnak, mint ők? Onnan is tudom ezt, hogy van egy egyetemista fiam, akivel gyakran ütköztetjük az ízlésünket. Irodalomban, de zenében is egészen mást kedvel­nek, a már-már anarchikus, minden rendet taga­dó, ironikus alapállású, a szokásos esztétikai érté­keléseket is tagadó magyar és külföldi alkotókat — és ez így is van rendjén. Másfelől azonban, s ezt már az írószövetség kebelén belüli generációs vonulatokat illetően mondom, rendkívül nehéz az ifjabbakat rávenni ana, hogy föladatokat vállalja­nak. Annyira el vannak foglalva a saját dolgaik­kal, hogy nem lehet megkérni a művelt, több nyelven beszélő fiatal prózaírót, hogy titkárként dolgozzon vagy a másikat, hogy egy búcsúztatót megtartson. Miközben ilyen nagy arányban, aktív értelmiségiként esztétikai, politikai értelemben „ellenzékben” vannak, közösségi érzésük csök­ken. Ez még akkor is föltűnő, ha az író egyébként is individualista lény. Az együttes munkát nem­csak olyan megosztásban lehet elképzelni, hogy az idősebbek működtetik a gépet, mi meg bíráljuk őket. Bizonyos koron túl, képességek és tehetség birtokában, bizony, be kellene állni abba a sorba, ahol a munkát elvégzik. Lehet, működik bennük a szkepszis a közösségi föladatvállalás ellen, de az is lehet, hogy mivel készen kaptak egy világot, egyszerűbbnek látszik a bírálata, mint egy másik létrehozása. Éppen ezért van, hogy a szövetség életében nehéz reformálni; szinte alig sikerült va­lamilyen elképzelésüket következetesen végig­vinni. S az érthető, hogy az idősebbek a járt utat találták biztonságosabbnak. Olvasom regényrészleteit a Forrásban, „A menekülő”-!. Önéletrajzinak tűnik. Ez a mostani életszakasza belekerül-e? Válhat-e egykor nyersanyaggá, íróiiag klaknázhatóvá?

Next

/
Thumbnails
Contents