Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. április (8443-8459. szám)
1993-04-07 / 8446. szám
Magyar Hírlap, 1993.ápr.2. 08 „Az elsőként választott párton kívül melyikre adná legszívesebben szavazatát?” parlamenti pártok •toból pártámon tan ülü Óén — MSZMP — 1% *ertr*x£» — 1% MSZDP — 1% NŐSZ — 1% Mo.-t ZOM p*n — 1% (Százalékos arányok a választókorú népesség körében 1993 februárjában) szavazóbázisa tavaly tavasztól nyárig 25 százalék körül mozgott, míg az ellenzék három pártja körülbelül 65 százaléknyi támogatót tudhatott maga mögött. A legutóbbi, februári adatok szerint ugyanez a megoszlás körülbelül 26:64, azaz elhanyagolható mértékű az egy év múltán megfigyelhető változás. A két tábor — legalábbis az adatokból következően — egymás irányába meglehetősen zártnak tűnik már egy éve. Nagyobb viszont a mozgás a két táboron belül. Szinte hónapról hónapra változik mind a hat párt népszerűsége, népszerűtlensége, és ez minden esetben együtt jár a rokonpártok iránti preferenciák alakulásával is. Erre való tekintettel egyáltalán nem állítható, hogy befejeződött volna a pártszimpátia-választás. Jelentős mozgások láthatók akárcsak hat hónap adatai alapján is. Milliós nagyságrendű az a leendő bázis, amelynek megnyeréséért mind a hat pártnak ugyancsak érdemes lesz kampányt folytatnia. (Az ehelyütt ismerteten adatok értelmezésekor azonban figyelembe kell vennünk, hogy nem koalíciókra s nem általában kormányra avagy ellenzékre fognak szavazni, hanem végül is konkrét pártokra. E látszólag evidens kijelentés értelmezésére később majd még visszatérünk.) S végül megfigyelhető, hogy a hat párt egyikét sem diszkriminálják oly mértékben a leendő választók, ami kilátástalanná tenné parlamentbe való újra bejutásukat. Nagy a mozgás a pártok között, de nem akkora, hogy bármelyiküknek kiüresedett volna a képzeletbeli társadalmi háttere. Vagyis mind a hatan megjelenítenek valami olyan politikai realitást, amelynek képviselete tömegigény, s ez az igény olyan mértékű, hogy az biztos parlamenti képviseltségre formál jogot. Közbeeső következtetésünk egyelőre az, hogy az elmúlt év közvélemény-kutatási adatai alapján a jelenlegi hat pártnak van leginkább bejutási esélye a parlamentbe — csak éppen a jelenlegitől meglehetősen eltérő megoszlásban. Ezen a ponton azonban tekintetbe kell vennünk az eddig használt adatok korlátáit is. A leendő választások esélyeinek mérlegelésekor például az érvényben lévő választási rendszer miatt a pártszimpátiák korántsem fordíthatóak át esetleges mandátummegoszlási aránnyá. A hat párt között nemcsak szimpátia dolgában vannak jelentős különbségek, hanem szervezettségi, jelöltállítási, programalkotó, tömegkommunikációs képesség, továbbá a gazdasági-pénzügyi háttér, a külföldi kapcsolatok minősége tekintetében, de a más, egyéb (és a választások szemszögéből nézve fontos) szervezetekhez való viszonyok, koalíciókötési hajlandóság és elfogadottság kérdéseiben is. S ha mindezeket az — ez alkalommal nem részletezendő, de fontos — tényezőket is számba vesszük, akkor meglehetősen nagy és szoros verseny várható az MDF, a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP között a szavazatok döntő többségéért. (Ez idő tájt a KDNP és az FKGP nem látszik még olyan erejűnek, hogy az említett négyessel egyenrangúan versenyezhessen; a parlamentbe való bekerülésüket azonban biztosra vehetik, amit legfeljebb csak elronthatnak — mint ahogyan azt a kisgazdák teszik szakadatlan szétforgácsolódásukkal.) Az újabb szempontok figyelembevételével a pártszimpátiákat súlyozva az egyes pártoktól jobb eredmény is várható, mint amit a közvélemény-kutatási adatok jelenleg számukra ígérnek. (Mindenekelőtt az MDF és az SZDSZ esetében utalhatunk erre.) Újabb következtetésünk — már ez utóbbi összefüggések alapján —, hogy könnyen előfordulhat: a négy legerősebb párt között oszlik majd meg a szavazatok 80-90 százaléka. Ráadásul az is megtörténhet, hogy a megoszlás szinte egyenletes lesz, azaz egy-két százaléknyi különbség adódik csak közöttük; ily módon a győzelem meglehetősen viszonylagos jelentést kaphat. Ez mindenképpen koalíciós kormányzást tesz majd szükségessé, de korántsem bizonyos, hogy az az előre meghirdeten, elvállalt koalíciós hajlandóságokat követve jön létre-kormány. Képtelenül szoros döntetlen esetén természetesen felértékelődhet a kej vés mandátummal bekerülő két kij sebb párt is. Hiszen 7-8 százalékos I eredménnyel eldönthetik egy-egy al| kalmi koalíció kormányzati többséggé válását, avagy ellenzékbe kerülését. (S ha valamelyik új párt mégis bekerül, rá is ugyanez vonatkozhat.) Reprodukálódhat tehát ugyanaz a I pártstruktúra, amelyet 1990-ben szinte mindenki a véletlen, az egyszeri történelmi szeszély termékének tekintett. (S valószínűleg a több tucatnyi jelentkezőt, valamint az akkori külpolitikai feltételeket értékelve ez igaz is volt.) A pártokat külön-külön s a kialakult pártrendszer egészéi is számos bírálat éri kezdettől fogva — nem beszélve a politikai részvételtől tartózkodó milliók gyanakvásáról. Mind a bírálat, mint pedig az ódzkodás számos vonatkozásban elfogadható és jogos, mégis azt kell mondanunk, hogy a létrejött, de távolról sem végleges formát öltő párttagozódás a stabilitás számos fontos jegyével is rendelkezik. Ezért a fennmaradása legalább annyi figyelmet érdemel. mint a vele szemben elhangzó érvek mérlegelése. A stabilitás egyik kifejeződése a választópolgárok felől szemlélhető elfogultság (előbb már ismertettük az ide illő adatokat), ami még akkor is igaz, ha ugyanezen leendő választók nem szeretik e pártokat, és eszük ágában sincs belépni valamelyikükbe. Nemcsak nálunk, de jó néhány más, évtizedek óta többpártrendszerű országban is közismert, hogy a szaj vazók ugyan nem szeretik egyik politikai erőt sem, de azért adón alkalommal meglehetős biztonsággal képesek és akarnak választani közöttük. A pártszimpátiák relativitása — az az-anitűd, hogy nem szeretem egyiket sem, de azt azért tudom, melyiket részesítem előnyben a sok nemszeretem közül — elegendő szokott lenni a modem politikai intézményrendszer legitimitásának fenntartásához és rendszeres legitim megújításához. Valami hasonló látszik nálunk is kialakulni. Az összes párt együttes