Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. március (8424-8442. szám)

1993-03-25 / 8438. szám

Kéri Tamás

íijsciiociiifrcrcfcíóí a<2 elnöki ü&enetig

Népszava, 1993.márc.22

12

Debreczeni József, a miniszterelnök állítólagos üzenőembere már február végén írásba adta, hogy „Csurkának mennie kell". Akkor , azonban ez még nemzeti liberális körökben is szentségtörésnek számított. Nem mintha Elek, Furmann és társai egyszerre ismét szalonképesnek ítélték volna a súlyra legnagyobb magyart. Csupán akörül oszlottak meg a vélemények, taktikus lépés volt-e a Népszabadságban megjelentetett cikkel újra ki&ezni a vitát.

Alig három héttel később — miközben a Magyar Fórum folytatta támadásait a kormány, az MDF és személy szerint Antall József ellen —, a Pesti Hírlap múlt szerdai és csütörtöki száma igen terjedelmes kormányfői interjút adott közre. Ennek fényében az eldöntendő kérdés már így hangzik: vagy Debreczeninek van igaza, vagy a miniszterelnök minden taktikai érzékét elvesztette. (A két variáció nem feltétlenül zárja ki egymást.)

Akár így, akár úgy, cifra helyzet alakult ki, és korántsem sajtószakmai belügyileg. Hiszen Antall József megegyezett Csűr kával, hogy a Magyar Fórumban reflektál az őt ott ért támadásokra. Ezután interjút (Csurka szerint öninterjút) adott Balaskó Jenő alanyi költőnek. A. laptulajdonos ennek közlését a hírek szerint megtagadta, mert ha egy beszélgetést a miniszterelnök a Magyar Fórumba szán, akkor nem ő, hanem a szerkesztőség fogja eldönteni, ki beszélget vele. (Csurka a legszívesebben lapjának frissen lemondott főszerkesztőjére bízta volna az interjúkészítést.)

Ilyen előzmények után jelent meg a kormányhoz közel álló napilapban a több mint háromoldalas beszélgetés. Készítője „fontos, az ország és az MDF jövőjét sok tekintetben meghatározó” kérdésekkel kereste fel a kormányfőt, bár ezeket a fontos kérdéseket nem mindig sikerült világosan megfogalmaznia. Még ennyire sem boldogult a válaszokkal; alig-alig tudta tömöríteni őket és kiszűrni belőlük az élő beszédben kevésbé szemet szúró pongyolaságokat.

De Antall Józsefnek, azt hiszem, nem is profi újságíróra volt szüksége, hanem pontosan egy ilyen furcsa párra, ha egyszer ő hiteles az MDF aggasztóan szűkülő széles tömegei előtt. Márpedig a politizáló költőről annyit azért érdemes tudni, hogy ő igyekszik a frakció számára havonta feldolgozni „a hazai sajtó magaslatait", és korábban több dolgozatában épp Csurka mellett állt ki.

„Látjátok, amit Csurka mostanában csinál, az már Balaskónak is sok" — valószínűleg így dekódolható a pártelnök egyik rejtett üzenete. Amelytől még akkor sem lehet elvitatni azt a bizonyos taktikai érzéket, ha egyébként szomorúan nyugtázza az ember, hogy a miniszterelnök, nehéz helyzetében, méltatlan eszközökhöz kényszerűin?) folyamodni.

Igen, az 1992 augusztusa óta halogatott és most egyszerre sürgőssé vált határozott, kemény elhatárolódás során Antall úr mintha tetszetős féligazságok magabiztos hangoztatásában, össze nem tartozó dolgok egybemosásában próbálna túltenni Csurkán. Megüzeni neki, amit az ellenzék, az MDF-es liberálisok jobb sorsra érdemes csoportja és az

„ellenséges” sajtó már régen kórusban ismételget, hogy tudniillik „a politikai hatalom megragadására és az általa elképzelt politikai program végrehajtására készült és készül".

Majd megsemmisítő csapásnak szánva „kimutatja”, hogy a Balaskó által készségesen idézett Csurka-programtöredék „a politikai kollektivizmus minden jellemzőjét magában foglalja", maga Csurka pedig egyszerűen baloldali. Ez a mulatságos érv a jelek szerint annyira megtetszik a nyilatkozónak, hogy az interjú második részében is többször visszatér rá; hja, a figyelmetlen olvasó sajnos könnyen felejt.

Továbbgondolva e pártállamira emlékeztető logikát: az MDF centruma ezek szerint nyilván a szélsőbal gyülekezőhelye. Csak az okoz némi zavart a megértésben, hogy ebből a pozícióból miért olyan riasztó és félelmetes a baloldali veszély?

Különben a miniszterelnök és pártelnök helyzete — az országos gyűlésen elért látszatsikerektől függetlenül — valóban rendkívül nehéz; üzenetéből ez is kiolvasható. Hát hogyne! Végre itt van alatta tízmillió (lélekben 15 millió) magyar, de egyre kevésbé látszanak meghatódni attól, hogy ismét hozzá nem értő, de legalább régi vágású urak országolnak. Itt van alatta egy párt, amely nemrég még tarsolyában hordta az egypárttá válás marsallbotját, most meg már az is bizonytalan, hogy egy párt-e egyáltalán.

De akár szakad — mint ennek lehetőségét Csurka István üzenőembere, Farkas Elemér most pénteken ugyancsak a Pesti Hírlapban megpendítette —, akár együtt marad, ez már nem az az MDF; amellyel jövőre választást lehet nyerni. Antall József, ha időnként el is ragadtatja magát, van annyira reálpolitikus, hogy ezt 1993 márciusában már pontosan tudja.

Tudja azonban a magyar utasok kemény magja is. Ezért igyekeznek az MDF-en „fagyöngyként élősködve" valójában párttá szerveződni, nem is titkolva, hogy vagy saját képükre formálják az „eltérített" Magyar Demokrata Fórumot, vagy — mint igazi igaz magyarokhoz illik — úgy otthagyják, mint Szent Pál az oláhokat.

Ezért enged meg magának a kormánnyal, önnön pártjával, a „hatalom csúcsain" állókkal szemben a kertek alatt járó, de nemrég még kerületi MDF-elnökként ellenálló Farkas (anélkül, hogy járható magyar utat tudna ajánlani) olyan otromba vádaskodásokat, koholt rágalmakat, amelyektől egy magára valamit is adó ellenzéki lap már csak etikai okokból is tartózkodnék. És amelyek utólag valamelyest érthetőbbé teszik Antall József kétségbeesett vagdalkozásait.

Amúgy az urak csak egyék meg, amit főztek. Az ország népét legföljebb annyiban érinti a dolog, hogy alakuló parlamentáris demokráciánkban egy modern jobboldali pártra kétségtelenül szükség lenne; a szavazóbázisa -máris formálódik, másrészt viszont az sem vitatható, hogy — a nem kívánt, de ki sem zárható pártszakadás esetén — meglenne a szavazóbázisa a csurkista, lila gőzös magyar utas, képviselőket vizsgáztató, szélsőjobboldali új pártnak is.

Erre azonban sem a magyarságnak, sem a demokráciának nincs szüksége.