Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. március (8424-8442. szám)

1993-03-12 / 8429. szám

Népszabadság, 1993.márc.8.

25

Végső búcsú az MSZMP-től?

Március 1. óta ismét nincs MSZMP nevű párt a magyar politikai palettán. A párt tagjainak mintegy kilencvennégy százaléka úgy döntött, hogy ezentúl a Munkáspárt nevet fogják viselni. A pártelnök szerint pusztán ez a névváltoztatás öt százalék pluszszavazatot I hozhat az 1994-ben esedékes 1 választáson. Az indoklás elgondolkodásra késztet: mi volt a baj a párt eddigi nevével, illetve csakugyan a nevével volt-e baj?

Az MSZMP elnevezést 1956 forradalmas napjaiban a feloszlott MDP helyébe lépő párt számára (legalábbis a legenda szerint) Lukács György találta ki, mondván: volt már egyszer a magyar történelemben Moszkvától független kommunista párt, és azt MSZMP-nek hívták. így kölcsönözte volna nevét az új párt az egykor a KMP legális fedőpártjaként működött, Vágt István vezette Magyarországi Szocialista Munkáspárttól. A párt története persze már problematikusabb. Pedig nem akárkik alapították: a forradalom leverését követően meggyilkolt Losonczy Géza és Nagy Imre, az életfogytiglani börtönre ítélt Dórid th Ferenc és Kopácsi Sándor, az internált Lukács György és Szántó Zoltán, továbbá hetedikként az, aki minderre parancsot adott, vagy legalábbis eltűrte: Kádár János. 1956. november 4-e és az azt követő megtorlás azonban nemcsak Kádárra, hanem magára a pártra is árnyékot vetett. Ám ha a nevét most Munkáspártra változtató párt 1989- es megalakulásakor nem tartotta elviselhetetlen tehernek a maga számára választott MSZMP elnevezést, nehezen érthető, miért pont most gondolta meg magát. Mert az, ami a megtorlások után következett, ellentmondásos volt ugyan, de sok elemében ma is vállalható. A kelet-európai „létező szocializmust” tárgyilagos elemzők zsákutcás modernizációs kísérletnek szokták tekinteni (bár a Munkáspárt vezetői mind a mai napig úgy vélik, az „jelesre vizsgázott a történelem előtt”). E rendszerek fennállásuk alatt sikerrel hajtottak végre olyan modernizációs feladatokat, amelyeket Európa szerencsésebb sorsú régióiban már a felvilágosodás, majd a polgári forradalom elvégzett. Magyarországi változata pedig ráadásul keretéül szolgált egy felemás, de vitathatatlan polgárosodási folyamatnak, tőkefelhalmozásnak és piacosításnak, továbbá megteremtett egy meglehetősen alacsony színvonalú, de a magyar történelemben mindaddig példa nélküli szociális biztonságot. Nem kétséges, hogy e sovány eredményekért fizetett ár (a magyar gazdasági és társadalmi fejlődés további súlyos torzulása és a húszmilliárd dollárnyira halmozódott adósság) elviselhetetlenül magas volt. Ettől azonban az eredmények még eredmények maradnak. Az egyre súlyosbodó szociális feszültségek folytán (amelyeknek okai persze a mai kormány szakszerűtlen, rövidlátó, sőt olykor bűnös politikája ellenére döntően mégis az elmúlt negyven évben keresendőek), a feléledő nosztalgia közepette e sovány eredményekből is politikai tőkét kovácsolhatna egy párt, ha ama nevet viselné, amelynek uralmához a köztudat ezeket az eredményeket társítja.

Amikor 1989. október 7-én a régi MSZMP utolsó kongresszusa kimondta, hogy a magyar történelemben véget ért az MSZMP nevével fémjelzett korszak, feloszlatta a pártot, és megalakította az MSZP-t, akkor nem egyszerűen egy politikai szempontból kényelmetlenné vált nevet cserélt le. Felismerve az előző negyven év zsákutcáját, levonta a szükséges következtetéseket. Megtagadta (bár nem tagadta le) a kommunista múltat, új pártot hozott létre új névvel, szociáldemokrata irányultsággal. Vállalta a visszatérést az európai fejlődés fő vonalához, annak minden velejárójával: a szabad választással és a hatalom ennek következtében történő elvesztésével együtt. Vállalta a piacgazdaságot, a magántulajdont, a parlamenti demokráciát, mindazt, amit összefoglalóan modem polgári társadalomnak neveznek. Meglehet, mindezt a kongresszusnak nem minden küldötte látta tisztán a szavazás pillanatában; meglehet, a döntés súlyos kompromisszumok eredménye volt, aminek következményeit a párt még sokáig nem heverte ki; meglehet, a szociáldemokrata irányvonal deklarálása után még hosszú időnek kellett eltelnie (és a pártnak több választási vereséget kellett elszenvednie), amíg a politika csakugyan kezdett szociáldemokrata jelleget ölteni. A döntés megszületett, és a szocialista párt az elmúlt három és fél év során következetesen tartotta is magát hozzá, noha a fejlemények láttán többször is kénytelen volt hangot'adni annak a - közvéleménnyel egyébként összecsengő - véleményének, hogy „nem ilyen lovat akartunk”.

Bár a kongresszusi döntés legitim voltához nem férhetett kétség, sokan voltak a pártban, akik mindezt nem tudták vagy nem akarták vállalni. Ezek az

embefík kétségtelenül gerincesen1‘álltak ki á kommunista iránjtybrfál mellett, utasították el tóvá’bbfá is a tőkés restaurációt. Nem vettek tudomást arról,* hogy (Marx szavaival élve) „a helyí -sütetű babonás kommunizmust” nem árulás, nem az ellenség aknamunkája, hanem a '„világérintkezés kiterjedése” számolta fel. Ök alakították újjá a kommunista pártot MSZMP néven.

A rendszerváltás pedig úgy alakult, hogy az antikapitalista törekvéseknek lett is tömegbázisuk. A magyar választópolgárok döntő többsége az Antallkormány képében találkozott először a kapitalizmussal, és ezt a képet sokan visszataszítónak találták. Egy friss felmérés szerint g^jiözvéleménynek csak tizennyolc,százaléka véli úgy, hogy az ország jó úton halad, és csak ötvenhat százalék helyesli a piacgazdaságot, amelynek kevésbé szemérmes szóhasználattal kapitalizmus a neve. A maradék negyvennégy százalék körében bízvást teremthetne magának szilárd bázist "egy kommunista párt. Ehhez azonban nem nevet, hanem mondanivalót kellene változtatnia. Egy politikai erő esetében ugyanis igen nagy baj, ha maga is elhiszi saját propagandáját, de van egy ennél nagyobb baj is, az, ha a közvéleménnyel nem tudja elhitetni, hogy legalább saját maga elhiszi őket. Márpedig az MSZMP nem tudta. Benne van ebben persze a helyzet paradoxona is: az emberek jelentős része azt várja, J^i^sse már meg valaki, hogy újra háromhatvan lesz a kényéi’flé annak, aki ezt csakugyan'meghirdeti, nem hiszik el.

Egy párt, amelyik az elmúlt negyven évet tudatosan vállalja, sok mindenért bírálhatja hitelesen áz Antall-kormányt, de azért aligha, hogy az állítólag kockára teszi az ország függetlenségét. ,:Egy párt részéről, amelynek vezetője üdvözölte a Gorbacsovot megbuktató puccsot, nehezen fogadható el, ha az Antall-kormányt diktatórikus törekvésekkel vádolja. Egy párttól, amely deklaráltan a messianisztikus küldetéstudattól áthatott marxizmus-leninizmus talaján áll (amelynek egyébként nem sok köze van