Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)

1993-02-04 / 8408. szám

’ Egy minapi atrocitás nyomában

Magyar Hírlap, 1993.jan.29.

26

Mint ismeretes, múlt szombaton bőrfejűek egy csoportja támadt rá a Döbrentei téren várakozó utas(ok)ra.

A rendőrség csoportos garázdaság alapos gyanúja ügyében folytat jelenleg vizsgálatot a szerdán szabadlábra helyezett fiatalokkal szemben. Riportunk helyszíne a Döbrentei tér és a 18-as végállomása, ahol többek között egy szemtanú és a villamos vezetője meséli el benyomásait.

•V ‘ 'jr. • v

ií-I' fi r '•

István király intelmei a Döbrentei térről

Vonzó városképet rögzíthet az idegen, ha a Döbrentei téren kattintja el fényképezőgépét. Kellően széles látószögű optikával egy képre tömörítheti a gellérthegyi Felszabadulási emlékművet, az Erzsébet híd kecses ívét, a híd alatti hófödte parkot, s talán még a Duna, a pesti oldal is feltűnik a képen. Nagyvárosi miliő, amiből az idegen számára nem rí ki az átlátszó falú, téglalap alakú villamosváró sem, ahol múlt szombaton, éjfélhez közel nyolc bőrfejű támadott rá egy várakozóra, mert zsidónak nézték. Bárhogy is nagyítaná a széles látószögű optikájával készült képét otthon az idegen, erre utaló nyomot nem találna. Magam is csak üvegszilánkokat fedeztem fel szerda este a megálló tövében, mikor arra vettem utamat, nem a nagyítás okán, csakhogy rögzítsek egy állapotot 1993 elején Magyarországon, a rendszerváltás harmadik évében.

A Döbrentei téren — húsz méterre a megállótól — üzemel az Erzsébet híd presszó. Este akkor zár, amikor már nincs vendég. Ezt a pultos hölgy mondja, s azt is, hogy akkor szombaton ő már az igazak álmát aludta, egyébként mit parancsolok. Kávét kérek, azzal ülök egy idős úr asztalához, kinek kezében kisfröccs bugyborékol, azt fogja végig, míg kérdezgetem. Itt lakik nem messze, az Alagút utcában, és hallott, persze hogy hallott a történtekről.

— Én már futni nem tudok jó ideje. Mi marad? Berendezkedtem önvédelemre.

— Ezt hogy tetszik érteni?

— Kerülöm, ami kockázatos.

Nem állok senkivel szóba, ha megszólítanak. Nem adok, és nem kapok. Ilyen egyszerű... ■ h-;^a!j

.— Ez tehát a megoldás - man- A dpm mintegy' tanulságul. ' .

— Megoldás? Erre a mókára, ami kialakult? Erre az idő hoz megoldást, de nem az én életemben.

Megköszönöm a szomorú útbaigazítást, kilépek a hidegbe. Az ajtó előtt telefonfülke. Próbaképp felveszem a kagylót. De süket. Persze múlt szombaton nem túl valószínű, hogy a szakállas ismeretlen, akit megtámadott a nyolc horogkeresztes karszalagot viselő bórfejű halálfejes sapkában, telefonhoz juthatott volna. De ez a süket csönd most egyszerre dühítő és fenyegető is. Az épületbe, ahol a presszó is található, háromféléi lehet bejutni. A tér felől próbálkozom először, de a bejárati ajtó zárva, és a kaputelefon gombjait hiába nyomogatom, sehonnan nem érkezik válasz. Mintha hallgatást fogadott volna a ház, az ajtók, az ablakok és mögöttük az emberek. A Duna-parti oldalon (Petru Groza rakpart) sikerrel nyitom a kaput. Találomra csöngetek be az egyik ajtón. Ismerős, idős, kedves arc jelenik meg a félrehúzott függöny mögül. A névtáblára nézek: Vas István és Szántó Piroska.

— Csak így bejelentés nélkül? — kérdi a festőnő, hogy bemutatkozom.

— Igen — magyarázom zavartan, én most voltaképp másra lennék kíváncsi, és egyik lábamról a másikra állva elmondom, hogy mire.

— Én abban nem segíthetek — mondja, de hellyel és cigarettával kínál. — Nem voltam itthon aznap, a szomszédoktól hallottam, mi történt. Tudja, én arra emlékszem inkább, hogy itt hatalmas fák álltak régen a ház előtt, és a házmester meg a házmestemé a kapuban üldögéltek és vájdlingba magozták a szilvát. Az szép volt. •">’

— Mikor? — kérdem, elringatózva az ajándékba kapott szindbádi mondatokon.

— Úgy ’64 tájt. Rég volt — bólint hozzá Piroska. Akkor még a Csurka Pista is kedves fiúnak tűnt.

— Rég volt — mondom most én, és egy pillanatra nem tudom, nevetni fogunk-e vagy sími.

Csöngetnek, látogató érkezik. Vas István özvegye az előszobában a vállamra teszi a kezét.

— Nem eszik azért olyan forrón a kását.

Tanácsára egy emelettel feljebb próbálkozom. Középkorú hölgy nyit ajtót. Igazolom magam, és ő ott helyben kérdezni kezd.

— Maga újságíró, maga szerint mi a megoldás?

— Nem tudom a megoldást, majd együtt kitaláljuk.

— Együtt? Hát az értelmiség évek óta egy helyben jár. Együtt voltam a Charta-tüntetésen. Igen; Jó volt, szép volt. Aztán? Az ellenzék pedig elhatárolódik. Aztán?

Beérünk a szobába, a falakat könyvek borítják, a sarokban tévé. Épp kezdődik a híradó.

— Olvasok magának egy kis jókedvet, látom, magába roskadt a kérdéseimtől.

Jegyzetfüzetet vesz elő az asztalról, és belekezd.

— Nem lehetett meghúzni a mérleg nyelvét — és rám néz szemüvege fölött.

— Mi ez?

— Barsiné Pataky Etelka mondta. Aztán: megalkotjuk a jövő paradicsomos kertjét, és mi leszünk hozzá a trágya.

— Na?

Megrántom a vállam.

— Ezt Szabad György mondta. Az MDF-et utolérte a hátulütő... Ezt sajnos nem tudom, ki követte el. Van egy friss Für Lajosom is: a gerinc megszilárdul, és ott marad, ahol a gerinc van. Szóval így állunk. Csodálkozik, ha nem jutunk előbbre?

Nem csodálkozom, ő pedig folytatja.

— Apám zsidó volt, egy padláson húzta meg magát. Anyám meg kitette a lakás ajtajára, hogy itt nem laknak zsidók. És megúsztuk a háborút. Mi megúsztuk. A Pozsonyi út 34.-ben laktam. A szom-