Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-01 / 8406. szám
Új Magyarország, 1993.jan.27.10 szer (voluntarizmusnak neveztem és a leninista gondolkodás örökének) újabb szép példánya. Ugyancsak kővetőkkel, tehát újfent egy jelentős forgács a nagy választói szálfáról, amely már igencsak messzire ugrott. A jámbor óhajtás marad megoldásképpen Csizmadia Ervinnek is: .Kísérletet lehetne tenni arra, hogy a mérvtadó.politikai szereplők konszenzusra jussanak". Lám, ezúttal fölvillant egy konszenzus esélye, de talán Csurkát és Torgyánt ne nevezzük mérvadó szereplőnek, mert miféle mérv az, amit ők adhatnak? Az viszont egyértelmű, az eddigi két és fél esztendős parlamentarizmusból is kitetszett, a mérvadó politikai szereplők jobbára fényévnyi távolságra állnak egymástól, már az is szép, ha a beszélő viszony megmaradt, a vfllámsebesen beinduló választási küzdelemben pedig ezt a távolságot, ha lehet, még növekedni látjuk. Utaltam rá, a kormányzati konstrukciót folyvást destrukció vagy obstrukció fogadja, a közös nevezőnek még a látszata sem, még alkalmi érdekszövetség sem az ország ügyeit rendezendő, akár inkább a külföldi lejáratás is. (Lásd: Fidesz-és MSZMP-vezetók látogatásai csetnik elvbarátaiknál, bizonyítandó, hogy elítélik a magyar kormány beavatkozását szerb belügyekbe.) Olyan konszenzusról ábrándozni tehát, amely akárcsak az ország legalapvetőbb érdekéiben (védelem, külpolitikai státus, külgazdasági kapcsolatok) megegyeznék, naiv ábránd, realitása semmi. Aligha lehet fölfedezni tehát valamifajta „morális egységet" is, hiszen mi kovácsolhatna inkább ilyet, mint az ország érdekében végzett felelős politikai munka. Úgy tetszik, szabad azonban az ország érdekeit másként és másként látni (a szabadság - természetesen - erkölcsi értelemben használva), szabad egyfelől az esetlegesen bekívánkozó banktőkét riogatni, szakértóellenes hangulatokat kelteni (Csurka), szabad blöffölni belpolitikai konfliktusokban (Torgyán, aki két óra alatt „rendet teremt" a médiafronton), szabad nagyhatalmi beavatkozással fenyegetőzni olyan kérdésekben, amelyekben a nagyhatalmaknak maguknak is akad bőséges tennivalójuk saját országukban (Kornis Mihály: „Ha csak egyetlen lezsidózott magyar állampolgár haja szála görbül - újabban már a köztársasági elnökünk is közéjük tartozik -, a nagyhatalmak alighanem véget vetnek ennek a bolond történetnek". - Magyar Hírlap, 1993. január 23.), szabad kormányzati diktatúra rémképét festegetni a falra, (Kenedi János: „...azt nem döntötték még el, hogy tíz és fél millió lakosát rendeleti úton, mozgalmán megfélemlítéssel, avagy a két módszer váltogatásával fokozzák-e le alattvalóvá". - Magyar Hírlap, ugyanaz a szám.) És természetesen szabad mindenféle következmény nélkül ultrakonzervatív puccsistáknak hűbérbirtokul a függetlenné vált országot fölajánlani, ahogyan a moszkvai puccs idején Thürmer elvtárs sietve megtette. Vagyis megint a kérdés: miféle morális egységről lehet itt beszélni, hacsak nem az immoralitáséról? De még ennek ellenére se köthetnének az említettek még csak bandaszövetséget sem, annyira messze vannak egymástól. És hát mifé- j le legitimációt adhatnának ezek a meg-1 nyilatkozások? Mi van, mi lehet? Az elmondottakból talán kitetszett, hogy igenis folyik egy háború a szavak, a sajtó eszközével, zokon is vette az ellenzék, amikor az általuk sietve elhappolt elektronikus média (rádió, MTV) arroganciájára a kormányzat fölkapta a fejét, és a törvényesség keretei közt megpróbálWmegpróbálja visszaterelgetni a nemzeti médiumoktól elvárható pártatlansághoz. Ezzel ugyan a körmi ny belekeveredett egy kabátlopási ügybe, ám az igaz, hogy az ő kabátját lopták el, ujjal mutogatnak rá, mint a tolvajlás szereplőjére. Ujjal és liberális sajtóátokkal. Valamiképpen mindegyik fél valami mást akar, úgy tetszik, a kormányzat, a miniszterelnök részéről mutatkozik a legtöbb realitásérzék. Mintha csak ők (6). hallanák Ortega y Gasset parancsát: „Csak annak kell lennie, ami lehet, és csak az lehet, ami annak feltételei közt mozog, ami van". Ezzel szemben az ellenzék már triumfálni látszik, már választási győztesnek képzeli magát, csakúgy mint Torgyán, aki az általa uralt kisgazda részleg árnyékkormányának megalakítását is bejelentette. A liberálisok saját vágyálmaik álvalóságát fogalmaznák bé)e„a, helyzetelemzésekbe, Bauer Tamás már írása címében kijelenti: „Esélytelen a Magyar Demokrata Fórum" (Magyar Hírlap, 1993. január 23.), majd a folytatás sem szerényebb az önámításban: „Az MDF mint párt, ellenszenves a választóknak", amely - mondja ki Bauer - „mint mérsékelt, nyugodt átmenetet ígérő, hozzáértést és felelősségérzetet sugalló politikai erő állította maga mellé a legtöbb szavazót 1990-ben". Mindebből gyanítható, ami a cikk végére meg is fogalmazódik, „az egy évvel ezelőtt még sikeresnek ígérkező, Antallféle konszolidáció végül is a jelek szerint kudarcot vall". Jelek szerint olvassuk, a jelek azonban nincsenek fölsorakoztatva, megíöllebbezhetetlén kijelentések hangoznak el, amelyek ettől akár még igazak is lehetnének, arról azonban egy mukk se, mi szól igazságuk mellett. Az egyszerű választópolgár, természetesen, tapasztalja a nehézségeket, érzi a megpróbáltatást, látja, hogy munkanélküliség van, noha nem a károgó madárjósok fenyegetése mértékében, tapasztalja a bőrén az emelkedő árakat stb., stb., azonban azt is tudja, az ország helyzete stabil, az inflációt a gazdasági lépések megfogták, jelentős devizatartalékunk van, komoly tőkemozgás észlelhető az országban (ha más nem, a nagyobb építkezések tanúsíthatják), a kormány az ország pénztárcájához mérten igyekszik szociális védelmet nyújtani a rászorulóknak (nyugdíj-, családipótlék-emelés) etc., etc. Mindez aligha képzelhető el a konszolidáció jelzett kudarca esetében. Vonzó küllemű társadalmi szervezet Magyarán: a legtöbb esetben a tények nem ingatják meg a tendenciózusság bástyáit; aki csak sulykolni akar, azt valóban zavarnák is a tények. Az egyik föllengzós állítás szüli a másikat: „az MDF egyszerűen nem tud kit elindítani Orbán Viktor, Palotás János, Pető Iván és Horn Gyula ellen". Itt nem is az a legszembeötlőbb, hogy Bauer osztozni óhajt az MDF gondjaiban, inkább az a lista, amit fölvonultat. Az olvasónak az a gyanúja támad, netán az eljövendő balfront élcsapatát mutatták be neki. Csurka félesztendös menetelése so- I kakban, a miniszterelnökben is, azt a 1 gyanút ébresztette, hogy a tisztújitáskor újfeni a kemény maghoz nyúló, ezáltal alaposan megzilálódott SZDSZ szorosabbra zárta sorait, a nagy garral deklarált és folyamatosan dekJamált fasiszta veszély komoly agitációs eszköz a pártegység mellett. Azt, persze, liberális oldalon is pontosan tudják, „Antallal szemben nem jelenthet alternatívát Csurka" (Németh Péter), riogatni azonban lehet vele: szélsőséges megnyilatkozásai, populista füleket cirógató demagógiája elriasztja a demokráciára kicsit is fogékony polgárt. Lám, Csurka sem tudja - maradjunk ismét Ortegánál -. „Nem erkölcsöt és jogot i kell hirdetnie, nem ezek sémáit a kell i lenni-rfil, hanem józan észt: ehhez persze az szükséges, hogy az iránt legyen érzéke, ami van." Azazhogy: Csurkának annyiban mégis csak van érzéke a van- i hoz, amennyiben begyűjti az elégedetlenkedő csodavárók panaszait, eseten■ ként még az okok között is ráakad né- i hány valóságosra, tapasztalását józanul I konfrontálni a van lehetőségeivel, azonban már nem tudja, netán nem is I akarja. Végső elemzésben politikai attitűdje, voluntarizmusa nem is igen tér el a liberális baloldal szociális és demokrata messianizmusától. Hadd hivatkozzam megint spanyol mesterünkre, Ortegára: „Szerfölött kényelmes szellemi magatartás ez. Hisz nagyon könnyű fölvázolni egy vonzó küllemű társadalmi szervezetet. Elég, ha képzeletben megvalósultnak tekintjük vágyainkat, vagy ha hagyjuk, hadd mozogjon elménk a maga dialektikus módján, és így - moregeemctrico - olyan társadalmi testet alkotunk, amelyben egy sokszög, egy dodekaéder minden formai tökéletessége megvan. Csakhogy a valóság ilyetén száműzése az elvontan kívánatos kedvéért gyerekes tünet". A torgyánizmus infantilissága, primitívsége .még nyilvánvalóbb; ott az elvek,Jqfejtfr, ! se sem történt meg igazán soha.