Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-04 / 8408. szám
Pesti Hírlap, 1993.febr.1. n _ ü — A Bajza utcai ház az önkormányzaté. Tehát a bért illetően velük kell évről évre megállapodnunk. Pontosan szólva: a VI. kerületi önkormányzattal. Mivel a teljes bérleti összeg évente több mint négymillió, s ez meghaladja a Szövetség anyagi képességeit, ez ügyben is a már említett — és várva várt — gazdasági igazgatónak kell majd intézkednie, tárgyalnia. — Hogyan viseled el ezt a számodra új, szokatlan szerepkört? — Olyan érzés, mint amikor az emberre rászakad a ház. Ilyen mértékű „közélethez" nem szoktam hozzá, egy költő ezt nem is szokhatja meg. A munkám jelentős része hivatalnoki. Az ironikusan említett „Mennyei Üzem” irányítása „Mennyei Vállalatvezetői” képességeket igényelne, s ezekkel, sajnos, nem rendelkezem. Pedig fontos ügyek, rokonszenves írók és más művészek ügyei kerülnek elém naponta. Még olyan kényes kérdések is, mint külföldön — nem írói munkájuk okán — vád alá került írótársaink megsegítése. Sok régi ismerős, hazai és külföldi fordul meg a szövetségben. Olyanok is szép számmal, akik a magyar műveket tolmácsolják idegen nyelveken. Különösen jók és -gyümölcsözőek a kapcsolataink Ukrajnával, Finnországgal, Bulgáriával, Szlovéniával. Most vesszük fel a kapcsolatot a horvát írótársadalommal. A sok száz éves közös múltra tekintettel ez különösen fontos. Korábban is jól-rosszul működött ez a kapcsolat, de Belgrád nem nézte jó szemmel a „különutat”. Es megemlítem, mert jó érzés beszélni róla, hagyományosan meleg kapcsolatunkat a macedón írókkal, írószövetséggel. Az évente sorra kerülő jelentős Sztrugai Költő Fesztiválon már két magyar költő is megkapta a nagydíjat, az Aranykoszorút: korábban Nagy ]jászló, tavaly pedig Juhász Ferenc. A magyar írók küldöttségét nyáron macedón kormánygép ritte és hozta haza ajugoszláviai harci események miatt. KETTŐS LÁTÁS — Ennyi gond között hogyan jutsz előbbre a magad ' költő-írói munkájával? — Szerencsére nem kell minden nap bejárnom a Szövetségbe, ezért itthon is tudok dolgozni. Most éppen a KettósláULs című eszszékötetemet írom, melynek részletei megjelentek már a Kortársban, a Fonásban, legutóbb a januári Hitelben. Ezek úgynevezett mozaik-esszék (nem teljesen ismeretlen irodalmi műfaj), és lehetővé teszik az író számára, hogy szubjektívjegyzeteket, reflexiókat vessen papírra, miközben bölcseleti kérdéseken, a részleteken túlmutató igazságokon, a végső dolgokon is elmélkedhet. — Mi a „Kettóslátás”? — Egy verssel válaszolok a kérdésre, mely új könyvemben, a Pünkösdi lobbanásban fog megjelenni a Püski Kiadónál: HA NEM IGAZ A ZSOLTÁR A kettős érzés, kettős látomás, hogy minden vér-moslékos dráma itt, de közben semmiség, amit, ha észrevettünk, már leszakad az emberi hús rólunk — naponta megtör. Átdöfnek létezésünk fényszigonyai s egy zárójelbe tett lény árnyék-fogalmát rágom, tépem, csócsálom, mert ki vagyok én, hanem igaz a zsoltár, hogy „erős vár az én istenem”? Itt látomás szót használok, a versbeszéd természete szerint. Ami a kettőslátást illeti előre kell bocsátanom, hogy minden filozófiának megvan a törvényszerűen megszülető „rögeszméje” —, Platónnál az ideák tana, Kantnál a szintetikus ítéletek, Leibniznél a monászok, Hcidcggcmél a lét és a lét-felejtés, nem folytatom, szóval vannak bizonyos „kulcsfogalmak,” rögeszmék, melyek az emberiség örökre megválaszolhatatlan kérdéseit igyekeznek megválaszolni, öntörvényűén értelmezni. Engem az individuális és az univerziális ellentéte foglalkoztat: és az én inkább költői, mint bölcseleti felismerésemben a kettő együtt mutatkozik meg, tehát a földi tünemények világa éppen úgy, mint a Jaspersféle mindent-átfogó világsejtelemnek az érvényessége. Mindkettő együttes hatását érzékelem. Ezt nevezhetjük akár pantheizmusnak is: az ember egy kőben, egy domboldalban, egy hirtelen lezúduló záporban egyszerre pillantja meg a résszel együtt az egészet — Egyszerre a létezést és a nem létezést. — Átlátod valamiképp egyetlen pillanatban, hogy a dolgok a világszcllem alkalmi megnyilatkozási formái. Ezt nevezi Camus „abszurdnak”. Valami van is, meg nincs is. Teljesség és elvillanó tünemény. Mondok egy nagyon érdes, nagyon közeli példát: itt állt egy hatalmas birodalom, az Elbától a Csukcs- félszigetig, amit sokan örökérvényűnek, megdönthetetlennek hittek, és az egész, egyik percről a másikra, egyetlen puskalövés nélkül összeomlott, ledőlt, semmibe foszlott. Valaha Buddha felismerte az öregemberben, a halottvivőkben az elmúlást, az ember a maga élményeiben látja meg ugyanezt, az örökkévalót meg a jelenségek világát, a „mája-fátyolt”, ahogy a hinduk mondják. A jelenségek örök múlását, amit a kereszténység is némiképp rokon módon lát: hangsúlyozza az Örökkévaló felé fordulás fontosságát, mivel a földön minden múlandó. — Eszerint az elmondottak állnak, mintegy bölcseleti hátterül, új müveid, verseid és esszéid mögött. — Úgy hívom ezt: Határköltészet, s egyik mozaik-esszémben ennek lényegét így próbálom megfogalmazni: „Már csak az immanens és a transzcendens határán elizzó költészet érdekel. A pusztán földi részletszépségekbe belevakult versek messze kerültek tőlem, magam sem akarok ilyeneket írni, írtam eleget. Sursum corda: még talán lesz valami kínzóan éles öröm abban a Pilinszky-féle halálos magasban.”
