Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-03 / 8407. szám
Új Magyarország, 1993.jan.28. ál Utcára került a rangos magyar nyelvű folyóirat Hatalmi túltengés, valaminó rögeszme magyarázná ezt az állhatatos polgármesteri hajszát a rangos erdélyi magyar folyóirat ellen? Funar és tanácsadói egyáltalán nem holmi szeszélyből indítottak közelharcot a Korunk ellen, miután december elején a maguk nacionalista szája ize szerint felcímkézték Mátyás király főtéri szobrát. Nem is helyhiányban szenved a városháza tisztviselői kara, egyébként is van még más intézmény ott a polgármesteri hivatalon kívül Funar azt a magyar művelődési központot akarja megsemmisíteni, amivé a Korunk két évtized alatt' vált, pótolva igen sok megszűnt vagy alig tengődő magyar intézmény munkáját. Mielőtt erről a jelentős művelődési fórumról szólnék, hadd mondjam el, hogy a Korunk annak idején nem betolakodott a mai városháza épületébe, az 1989 előtti vármegyeházára, hanem ,a hetvenes évek elején hatósáfi parancsra költözött oda. redetileg ugyanis a folyóirat, 1957-es indulása óta, a város főterén, a Szabadság tér 4-5. szám alatti öreg házban, a Mátyás-szoborral szemben rendezkedett be. (Valamikor, 1946 táján ebben az épületben szerkesztették az-Utunkat és a Falvak Népét is.) Sajátságos ellentét volt, de Kolozsvárott megszokott jelenség hogy történelmi levegőjű épületben modem művészeti törekvéseket fogalmaztak meg írók, művészek, újságírók. Ama hetvenes évek elején Ceausescu állítólag személyesen dolgozta ki az irodahelyiségek rendjét, vagyis, hogy egy-egy tisztviselő hány négyzetméternyi területet és hány köbméternyi levegőt igényelhet Úgy tetszhetnék, hogy egy háromszázezer lakosú nagyváros polgármesterének nincs más dolga, mint hogy egy folyóirat szerkesztőségi helyiségeivel foglalkozzék. Gheorghe Funar, Kolozsvár hírhedett polgármestere több ízben felszólította a Korunk szerkesztőségét, hogy költözzék ki otthonából, amely a jelenlegi városháza földszintjén található, vonuljon el félreeső utcába, minél észrevehetetlenebb hélyTe. Most pedig beváltotta fenyegetését és lepecsételte a szerkesztőségi szobákat Vagyis: a Korunkat hatalmi szóval az utcára tette. magának Lakásoknak is alkalmas épületekből rendszerint közhivatalokba költöztették át a szerkesztőségek egy' részét. A magyar műhelyeket főként. így került az Utunk a Szentegyházas, bocsánat, akkor Március 6., manapság luliuManiu utcából a városi pártbizottság épületének földszintjére, a Korunk pedig az említett Szabadság téri öreg polgárházból a vármegyeházára. Jól ki volt ez gondolva: a rebellis magyar szerkesztők meg akik a redakciókat látogatták mindenkor a hatóságok szeme előtt lehettek! Csakhogy a hátrányt akkor akár előnnyé is lehet változtatni, ha van hozzá lelemény és szív. A Korunk szerkesztőiben megvolt. Különösen Kántor Lajos irodalomtörténészben és kritikusban, aki képzőművészeti ítészként is az elsők közé tartozik Erdélyben, s aki az akkori főszerkesztő, Gáli Ernő támogatásával a tágas megyeházi szobákban képzőművészeti tárlatokat honosított meg. Mivelhogy akkoriban már a magyar művészek számára, nem tudni, miként, de gyakran nem került kiállítóterem, vagy egyiket-másikat egyszerűen nem fogadták be a hivatalos csarnokokba, rendszerint rendbontó stílusirányzatuk okán. Kántor La-Íosék felajánlották az új szerkesztőséget, a művészek szívesen hozták munkáikat, felakasztották a falakra, és igen sűrűn előfordult, hogy a művészet barátai olyankor nézegették az újabb tárlatot, mikor a teremben, az íróasztalok mellett serényen folyt a szerkesztői munka, mivel éppen lapzárta közeledett. Ez azonban sem a múélvezóket, sem a szerkesztőket nem zavarta. Mintegy kétszázötven 4tiállítást rendeztek a Korunk szerkesztőségében, másfél évtizeden át. Minden tárlatnyitás művészeti esemény lett Hegedűművészek, énekesek léptek fel, verseket szavaltak, vendégeket hívtak Erdély minden részéből, és rövid idő alatt koncertteremmé, színházzá is vált a szerényen bebútorozott két szerkesztőségi szoba. Rangot jelentett itt kiállítani, szavalni, hegedülni, énekelni és egyáltalán: jelen lenni. Nyilván, hamarosan jelen voltak a hívatlanok is, immár minden elhangzó szó rögzíttetett, minden arc megjegyeztetett. Kántor Lajosékat hatóságilag óvták, figyelmeztették, majd fenyegették. A Korunk Galéria kihívásnak számított a román nacionalizmus szemében. A Ceausescu-diktatúra a maga megszokott módszeréhez folyamodott: betiltotta. Miként betiltotta a magyar tévéműsorokat, a vidéki magyar rá- i dióadásokat, a Művelődést, a műkedvelő szerepléseket, író-olvasó találkozókat. Maradt egy gazdag történelem: kétszázötven kiállítás nyomtatott meghívói, három könyv alakú kiadvány a Galériáról, a Kolozsváron szerepeltetett „vidéki" művészek, köztük népművészek szép élményei és a kolozsvári közönség fájó hiányérzete. Magától értetődő volt, hogy az 1989-es változások után Kántor Lajos, immár a Korunk főszerkesztőjeként ismét megnyitotta a Galériát. És folytatódott a hagyomány azután is, hogy Funar polgármester nagyzási hóbortjában a szerényebb régi városháza helyett az addigi megyeházát nevezte ki hivatali székhelyének, majd alighogy megmelegedett székében, szemet vetett a földszinti szerkesztőségi szobákra, a folyóiratra, a köréje csoportosuló közönségre és művészekre, a magyar örunegnyilatkozásra. Éppen az ő birodalmában! Megszületett az első felszólítás. Aztán az újabb. Majd jött az ajtók lepecsételése. Funar úr jószívű, nem akarja otthon nélkül hagyni a folyóiratot. Csak száműzi a könnyen megközelíthető városközpontból, csak lehetetlenné teszi a Galériát, az összejöveteleket, a művészi műsorokat. Egyelőre ennyi. Míg nem sikerül lehetetlenné tennie minden magyar szót, plakátot, iskolát. Azért hátha mégsem ennyire hatalmas egy polgármester Kolozsváron? Beke György
