Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-12 / 8413. szám
Népszava, 1993.febr.8. 33 Petschnig Mária Zita 3íajdnem-péns — de megfizetjük Az utóbbi hónapokban sok vihart kavart hiteljegy, amelynek kidolgozására március 31- ig adott haladékot a kormány, nem új keletű ötlet. Szerepelt már a múlt év májusában ismertté vált Szabó Tamás-féle GAM-programban is. (A GAM, azaz a Gazdaságstratégiai Munkacsoport 1991 decemberében kapott Antall Józseftől megbízást egy új gazdaságstratégia kidolgozására.) De a benne kifejezésre jutó koncepció gyökerei még régebbre nyúlnak vissza. Az MDF 1989-ben kiadott programjában például ezt találjuk: „A korlátlan gazdasági liberalizmussal szemben — amely csak egy szűk, a jelenlegi helyzetért felelős, kiváltságos réteg gazdasági hatalmának átmentését szolgálná — az MDF programja a kis- és középegzisztenciák megerősítését, a tulajdon demokratizálását és a tulajdonosi réteg kiszélesítését tűzte célként maga elé.” 1992 végén tehát, amikor a kormány az új privatizációs koncepciót elfogadta, e tekintetben sikerült a sokat emlegetett egykori MDF- elvekhez visszatérnie. A visszatérés azonban visszalépés volt, mert 1989 óta történt azért egy s más a kormányprogramokban és a gyakorlatban is. A miniszterelnök 1990 májusában a kormányprogram irányelveiben ezt ígérte: „A kormány kidolgozza a privatizálás teljes programját, társadalmilag ellenőrizhető és igazságos, de kizárólag a hatékonyságot szem előtt tartó megoldásokat alkalmaz." (Kiemelés — P. M. Z.) Magyarország volt eddig az egyetlen az exszocialista országok közül, ahol — legalábbis többnyire — piaci jellegű tulajdonátalakítás zajlott, a hatékonyabb tulajdonműködtetésre törekedve. 1992 végén azonban új koncepciót fogadott el a kabinet, komoly hangsúlyeltolódásokkal; az „olcsón, gyorsan kis- és középtulajdonosokat teremteni” jelszó vált meghatározó szempontjává a tulajdoni átalakítóknak. Aligha kétséges, hogy egy ilyen program nem tölti el vállalkozói lelkesedéssel a külföldi tőkét, és a gazdaság befelé fordulását erősíti. A tervezett hiteljegy (és hitellevél) ennek az elképzelésnek a része, és jelentőségét is ennek ismeretében kell megítélni. A befelé fordulás — amely a politika oldalán az 1991 kora őszén megjelent Kónya-dolgozattal kapott programot — most éppen nem túl szerencsés. Általában sem, de 1992—93 fordulóján különösen nem, amikorra kiderült, hogy az eddig sikerágnak tekintett export dinamikájával komoly gondok vannak, és a Valutaalap részéről is nehezen születik meg a döntés — lassan egyéves felfüggesztés után — hitelkeretünk igénybevételéről. (Mellesleg az egész 1993. évi nemzetgazdasági terv, a hozzá kapcsolódó államháztartási mérlegekkel együtt, a dinamikus export húzta növekedésre épített.) A hiteljegy — az elképzelések szerint — a privatizáció gyorsítását szolgálná. Nem firtatva ezúttal azt a kérdést, hogy miért káros a privatizáció felgyorsítását öncéllá tenni, arra kívánom a figyelmet felhívni, hogy a hiteljeggyel még e cél elérése is erősen kétséges. Konstrukciójának szabályozása, ha március 31-re el is készül, minimum három hónapot követel. (De az eddigi államigazgatási gyakorlat ismeretében inkább fél évet kellene számítani rá.) Legjobb esetben is ősz lesz, amire a kínálati csomagokat összeállítják, aminek megismertetésére legalább 3 hónapos tanulmányozási időt szánnak a technika szülőatyján Majd a pályázati idő következik, ■ a ajályáxatok elbírálása. Vagyis, mire az első <utem fezajlik, már rég 1994 lesz. Ez nem kimondottan szélsebes tempó, viszont addig a ^befektetők várakoznak. Miért fektetnének be ugyanis tőkét bármibe, amikor lebegtetik előttük a reményt, hogy a vagyontárgyat fillérekért is megszerezhetik? Az elképzelés privatizációt gyorsító hatása tehát meglehetősen kérdéses. A hiteljegy olyan utalvány, amely nem jent ingyenes osztogatást — vallják a kiter‘velői —, mert egy minimális saját erőt azért le kell tenni hozzá, és törleszteni is kell. Hitel jellegét is tagadják. Ám ez csak arra jó, hogy így a nemszeretem bankok megkerülhetők. Az Állami Vagyonügynökség mellett létrehozott szervezet bonyolítaná a hiteljegyek terítését és összehozását a privatizációs kínálattal. Á hiteljegy tehát olyan papír, amit az állam bocsát ki kis értékű vagyon (állóeszköz vagy értékpapír) megvételére, s amit az újdonsült tőketulajdonosnak hosszú távon, kedvező kamattal majd törlesztenie kell. Vagyis egyfajta kvázipénzzel van dolgunk, ami ugyan nem forgatható, de mégis hitelből keletkezett — mert amit törlesztenek, azt az adósságot meg is kellett valahol nyitni. Ez a „valahol” pedig az állam. Szó sincs tehát arról, hogy a hiteljegy antiinflációs hatású lenne, mert általa az államadósság csökkenthető. A törlesztőrészletek ugyanis — ha befolynak — azt a kölcsönt fogják törölni, amelyet a hiteljegy kibocsátásakor engedélyeztek — banki szempontok nélkül. A hiteljegy kamata hozhatna ugyan valamit az állam konyhájá. ra, ha magasabb lenne az államadósságénál. A kedvezményes kamatláb azonban ezt nem valószínűsíti, ezért a kamatveszteséget az államnak (azaz mindannyiunknak) kell viselnie. Ha a hiteljegyet nem tudják törleszteni, akkor az állam érvényesíti zálogjogát, azaz viszszaveszi a kiadott vagyontárgyat. Ezzel azonban az adósság nem csökken, csak akkor, ha a vagyontárgyat eladják. Minthogy a bukott vagyont jobbára csak értéke alatt lehet piacra dobni, a kölcsönt is csak ennek arányában lehet leírni, vagyis ismét a társadalom fizeti a kontót. Hiszen az államadósságból egyszer adósságszolgálat lesz a költségvetésben, ennek „rendezési” eszközei pedig mind igen kel. lemetlenek: adóemelés, más kiadás csökkentése, deficitnövelés. A hiteljegy konstrukciójának antiinflációs hatása akkor jelenhet meg, ha általa a tulajdon a magánszemélynél sokkal jobban hasznosul, mint az államnál. Sakkal jobban, azaz úgy, hogy a tőketörlesztési részletek is árnyomás nélkül kitermelhetők. Erre azonban nincs előzetes biztosíték. Ami vélelmezhető, az inkább az ellenkezője. A hiteljeggyel szerzett tulajdonnál — a jelzáloggal terheltség okán — korlátozott a lehetőség a termelékenységnövekedést elősegítő modernizáció hitelből va. 1 ló finanszírozására. Ha nincs pótlólagos_saját erő, akkor a változatlan technikai színvonalon lehet tovább vergődni. A részvénytulajdonosnak — mivel nincs meghatározó részesedése — édeskevés hatása van a cég vitelére, a vagyongyarapítói érdekeltség tehát nem gyakorolható. S egyáltalán: szabályozóvá válhat a „könnyen jött, könnyen megy” elve is. Ezért e sajátos hiteljegyes privatizációra jobban illik, ha azt mondjuk, hogy ez a gazdátlan állami tulajdon decentralizálása, ami nem dolgozik az infláció ellen.
