Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)

1992-04-03 / 8235. szám

Magyar Hírlap, 1992.márc.30.

igazság. Miközben az MDF teljes

politikai arzenálját, a konvencionális és a tiltott fegyvereket is a szabaddemokraták ellen fordította, ezek kitartottak egyoldalú kommunistaellenes kampányuknál. Nem vettük tudomásul, hogy az állampárt utódai a népszavazással együtt esélyeiket is elvesztették arra, hogy a választás után a hatalom közelében maradjanak. Rosszul felfogott szolidaritásból mégsem egykori félszövetségeseink és legveszélyesebb vetétytársaink ellen fordultunk, hanem folytattuk a demokratikus ellenzék engesztelhetetlen pártállamellenes stratégiáját. Ez bűn is volt, mert ártatlan emberek százezreinek — kishivatalnokoknak, kisfunkcionáriusoknak, egyszerű párttagoknak — a létbizonytalanságát növeltük, és hiba is, mert a korábban inkább felénk hajló szavazatokat átirányítottuk az ellenfél táborába. Debreczeni elemzésének leíró része tehát ezen a ponton megfelel a valóságnak. A folyamatok mögött rejlő személyes indítékokat azonban félreértelmezi. Az SZDSZ nem fordulatot hajtott végre, hogy népszerűvé váljon, hanem kitartott régi pártállamellenes pátoszánál, mert tradíciói erősebbeknek bizonyultak a valóságérzékénél. Ez azonban csak a népszavazás utáni időszakra érvényes. Maga az aláírási akció nem ,igazi doktriner gesztus” volt, mint Debreczeni véli, hanem reális felismerésből fakadt, melynek áldásos hatása mindmáig sugárzik. Kézeljünk el egy Magyar Köztársaságot, melynek Pozsgay Imre az elnöke, Mitterrand-i jogkörrel, és amelyben a kommunista populizmus a populista populizmussal karöltve kormányoz. Ez esetben nem kellene a pártállami struktúrákat nagy munkával, utólag helyreállítani — mint ezt most teszik — megmaradt volna, az MDF harmadik utas, népi-nemzeti kultúrlegényeivel feldúsítva, a régi struktúra.

Megítélésem szerint morálisan csak egyetlen szempontból kifogásolható az SZDSZ őszinte, ámbár balga választási stratégiája: a párt vezetői rettegtek a diffamált baloldaliság gyanújától, és ezért azokat a baloldali értékeket sem merték nyíltan felvállalni, amelyek mellen nyilvánvalóan elkötelezték magukat. Mivel persze jobboldaliaknak sem

akartak mutatkozni, ideológiailag bágyadtan nyilatkoztak meg, amivel elvesztenék potenciális baloldali támogatóikat, a jobboldaliakat viszont nem nyerték meg, mert egy jobboldali számára Für Lajos vagy Antall József mindig megbízhatóbb lesz, mint akármelyik SZDSZ-vezető.

Eltaszítottuk tehát magunktól azokat a demokrácia felé is nyitott tömegeket, amelyek féltek egy antikommunista fordulattól. Nem nyertük meg a baloldali értelmiséget, és azokat, akik egy normális demokráciában a szocialisták és szociáldemokraták szavazótáborát alkotják. Megnyertük viszont — ebben is igaza van Debreczeninek — azokat a tömegeket, akik függetlenül osztályhelyzetüktől vagy egyéb nézeteiktől az ország legfontosabb feladatának azt tartották, hogy — egy bányászismerősöm kifejezéseivel élve — „a kommunistákat be kell döngölni a föld alá". Ezek a tömegek először az

1990. decemberi szombathelyi küldöttgyűlésen jelentkeztek szervezetten, és rémülettel töltöttek el jó néhányunkat. Fel kellett ismernünk, hogy kisebbségben maradhatunk a saját pártunkon belül.

A Szabad Demokraták Szövetségének különféle áramlatait korábban az tartotta össze, hogy a Demokratikus Ellenzék hagyományait követve valamennyi irányzat valamennyi képviselője az emberi jogok teljességének alapján állt. Hogy csak egy példát említsek: Tamás Gáspár Miklós, akinek gazdaságpolitikai monomániája, a nagy vagyonok képzését fő célként propagáló intellektuális hadjáratai katasztrofális következményekkel fenyegetnének ezen az egyre toprongyosabb, éhesebb, hajléktalanabb Magyarországon, ha komolyan kellene venni őket — egyszóval ez a Tamás Gáspár Miklós a horthyzmus újraéledése ellen folytatott küzdelem egyik legexponáltabb, leghitelesebb előőrse, ezen a téren semmi sem különbözteti meg a párt szociális elkötelezettségű személyiségeitől. A régi antikommunista pátosz ugyanis — mely Debreczeni állításával ellentétben nem hazugságból, hanem egy korábbi helyes magatartás doktriner elmerevedéséből fakadt — szervesen fejlődött át antihorthysta és antifasiszta pátosszá, melyet folyamatosan táplált a kor| mányzó pártok jobbszámyának és a szélsőjobboldalnak a fokozódó arroganciája. Ezzel a pátosszal nem fér meg egy pártban a primitiv populista antikommunizmus (mely tényleges kommunistaveszély híján csak heccfunkciókat tölthet be), vagyis az MDF-es érzületű tömeg, mely — egyébként tévesen — Tölgyessy Péterben vélte felfedezni vezérét. A párt jelenlegi bénultságát is ez okozza. Tölgyessy nem állhat a saját antiliberális tömegeihez az élére, mert ő maga liberális, de ellenük sem fordulhat,' mert akkor ki támogatná? így hát ha teheti, semmit sem tesz, és ha ezt sem teheti, akkor a semmit teszi. Ez a keserű valóság.

Debreczeni József ebből a keserű valóságból bontogatja ki szép vágyálmait. Az SZDSZ szigorúan elvi alapon álló, kis elitpárttá zsugorodik, és „a parlamentbe kerüléshez szükséges négyszázaléknyi szavazatért fog küzdeni". Ez a prognózis nem vall bonyolult lélekre. A primitív népek úgy gondolták. hogy megvalósulnak a reményeik, mihelyt barlangok falára festik őket. A kőre pingálták tehát az elejtett bölényt, majd rituális, önfe- 1 ledt táncba fogtak. Mámorukból ocsúdva azonban másnap feltehetően eszükbe ötlött az a csekélység, a bölényt még el kell ejteni.

Ha a szabaddemokraták eltökélték, lemondanak tömegeiknek arról a hányadáról, amelyet semmiképp sem nyerhetnek meg a sajtó demokratikus elképzeléseinek, akkor megkezdődhet más, odavaló tömegek beáramlása a pártba, olyan tömegeké, amelyek hiába keresték eddig politikai érdekeik megbízható képviselőit. Ezzel a mozgással megindulhatna Magyarországon a politikai struktúra nyugat-európai tendenciájú átrétegződése, az a folyamat, melyben a pártok, még a néppártok is, meghatározott — bár esetleg egyéni variációkat is megengedő — stratégiával világos, jól felismerhető politikai-társadalmi-erkölcsi perspektívákat kínálnak választásra az egyes embereknek, a társadalmi rétegeknek, az ország lakosságának. Amíg ugyanazon a párton belül egymással összeférhetetlen ideológiák I és stratégiák harcolnak egymással — és erről Debreczeni József is elénekelhetne néhány nótát —, addig a demokrácia nem szilárdulhat meg, mert a lakosság nem érezhet bizalmat olyan rendszer iránt, mely nem tár elébe felismerhető és választható alternatívákat. ••• •'