Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)
1992-04-02 / 8234. szám
» Tallózó, 1992.márc.26 or \ A CENZOR A LEGJOBB OLVASÓNK Beszélgetés Ilia Mihály irodalomtörténésszel DÉLVILÁG, MÁRCIUS 18. . Két testes írás is megjelent mostanában neves szerzők tollából Ilia tanár úr tizenhét évvel ezelőtti lemondásáról a Tiszatáj főszerkesztői posztjáról. Mindkettőt úgy olvastam, hogy végre igazságot szolgáltat az akkori, mélységesen antidemokratikus döntés áldozatának, de mindkettőnél támadt némi hiányérzetem. Azt ugyanis egyik se írta meg, itt mi történt valójában, a mi megyénkben. Gondoltam, kiugrasztoma nyylat a bokorból, mert az igazságot „fenékig” kell földeríteni. Nem előszűr támadt ilyen gondolatom, és nem először mondott csődöt igyekezetem. Ilia Mihály ugyanis bárkiről szívesen beszél, de nem magáról — Hagyd el! Nem akarok én érdemeket szerezni avval, hogy jól be fűtök az előző rendszernek — kezdi az elhárítás műveletéi — Az elhallgatással se szabad érdemeket szerezni — mondom ellenvetésként, de neki más a véleménye erről is. — Volt a múlt, ahogy volt, nem felejtjük el, de a jövővel kell inkább foglalkoznunk. — A kitisztítatlan sebek tovább fertőződhetnek! — Vegyük inkább Dél-Korea példáját. . Megbékélt múltjával, erős szándékot mutatott jövője meglapozásában, és nézd meg, hol van most? A világ élvonalában. Ne azon meditáljon mindenki, mi történt, hogyan történt, hanem azon, mit kell tennünk, hogy még egyszer elő ne fordulhasson. — Kenetesen szép beszéd, ezer igazság van benne, de mindenki tudja, mit veszített veled a Tiszatáj, és — talán nem túlzók — a veszteség mostanáig elhat. — Nem nagy ügy volt, kár a szóért. Emlékezhetsz rá, sorozatban történtek ennél súlyosabb kisöprések is. Simon Pistáé például a Kortársből. Vagy Mocsár Gábor kiirtása az Alföldből. Emlékszem rá, Simon Pistával a páternoszterben találkoztam össze. Halottsápadtan mondta: vége, kimeszelték. — Tudok ezekről a dolgokról is, de róluk részletes híradásaink vannak. Mocsár Gábor például maga írta meg históriáját. — Tizenhét év után minden idegesség, sértődöttség és megbántottság nélkül gondolok vissza ezekre a hetekre, örülhetek, nem csuktak le, nem vittek táborba, és itt az egyetemen se lett nagyobb bdntódásom. Voltak ugyan kollégák, akik attól kezdve nem nyúltak kinyújtott kezem után, de elmúlt ez is. Azt is mondhatom, az egyetem védettséget adott számomra. A katedra az enyém volt, onnan azt mondhattam, amit akartam. — Szépítesz most, de nagyon. Hallottam tőled, hány „téglahallgatód” volt — Tudtam valóban, hogy vannak beépített emberei a hatalomnak és nagyon figyelnek. Annál pontosabban fogalmaztam, egyértelműbben hangsúlyoztam, hogy hiteles jelentést készíthessenek rólam. Említettem egy múltkori beszélgetésben, hogy a III/III. ügyosztály is rám állította az embereit, de azért az irodalomról alkotott fölfogásomat nem változtattam meg. Egyre jobban élvezhettem viszont azt a szolidaritást, amely körülfont. Akkor lehettem például tagja az írószövetség választmányának, és tagja vagyok ma is. Odajött hozzám például Vas István: Hát te vagy az? Mándy Iván is attól kezdve áll mellettem. Sokan kitüntettek barátságukkal — Emlékszem arra Is, fölállt Czine Mihály az egyik közgyűlésen, megfordult, rád mutatott, és azt mondta, itt van Magyarország legjobb irodalmi szerkesztője — folyóirat nélkül. És azóta se szerkesztesz. — Az is lehet, hogy már nem is tudnék szerkeszteni Az orvosok mondják, amelyik szervét nem használja az ember, clkorcsosodik. — Az orvosoknak biztosan igaza van, de ez nem orvosi eset. — Gondolatban szerkesztek azért, csak éppen nincs lapom. — Az volt számomra a leg bámulatosabb a dologban, bogy aooak a Balogh Edgárnak a kéziratát vették ki a Tiszatájból, akit mindenki erősen baloldalinak ismert. — Régtől fogva éreztük a hatalom közvetlen szorítását, tudtuk, előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból. A legjobb olvasóink a pártbizottsági cenzorok voltak. Egy nyomdász elárulta, alig adjuk le a kéziratokat, azonnal elviszik, apróra elolvassák, és csak akkor kezdhetnek hozzá a szedéshez, amikor visszaadták. — Mégis, mi volt a bajuk éppen Balogh Edgárral? — Folyt akkoriban a demográfiai vita, és ebbe szólt bele igen erősen. Faragó Vilmos írását például név szerint is támadta. Úgy látszik, ezt nem lehetett elviselni Azt nem tudta a cenzor, ki az a Balogh Edgár, de hogy nem ma rosta, arra mérget mert volna venni. Pedig más mindenki tudta, megrögzött marxista, aki ráadásul rendre raboskodott a csehszlovákiai és a romániai királysági börtönökben, sőt a szocialistának mondott Románia is becsukta. Jó, de egy Faragó Vilmost név szerint megtámadni?! Mindenesetre addig is tudtam, hogy be vagyunk kerítve, most azt is megtudhattam a hatalom jellegzetes jelbeszédéből, hogy az intézkedés ellenem szól Amikor beadtam a lemondásomat, villámgyorsan jött a parancs föntről: azonnal el kell fogadni! Attól tartottak tán, hogy visszalépek? — Ugorjunk egy nagyol A későbbi nagy botránynál, amely a Nagy Gáspár verse miatt pattant ki, irodalmi bojkott bontakozott ki. Miért nem lett akkor is bojkott, amikor neked kellett távoznod? — Ki értené a föld alatt közlekedő talajvizek járását? Tíz év különbség, nagy idő! Akkor még nagyobb volt a fegyelmezés, és a láthatatlan, bár működő ellenzékse volt akkora. Minél nagyobb a retorzió lehetősége, annál kisebb a szolidaritás nyílt vállalása. — Úgy tudom, más magyarázat is van. — Jó, mondok még egyeL Mindenkinek levelet ínam, aki számított ekkor valamit az irodalomban és köze volt a Tiszatdjboz. Megírtam, hogy el kell mennem, elköszöntem tisztességgel, és külön kénem mindenkit, a lapot ne hagyja el — Mondhatom, hogy ezt a gesztusodat nem követték később? — Arról én már nem tudhatok semmiL Az azonban biztos, hogy legalább tíz évig, ha elkerülhetetlenül a Stefánián vitt el az utam, mindig átmentem a túlsó oldalra. — Jól tudom? Amikor ez a második csapás is telibe talált, megint hívtak volna vissza. — Hogy mehettem volna vissza utódaim hulláin? — És amikor te voltál hulla? — Az egészen más. Munkatársaimnak a kenyérkényszer parancsolt. Gyönge civil vagyok cn, de a lenn-létet jobban megszoktam, mint mások. Az a lényeg, hogy a lap ment tovább, az írók visszaédesedtek. — Tóth Béla barátod. Lengyel András barátod. Próbálnánakőkvisszaédesedni most? — Nem tudok ehhez szólni semmit. Akárhányszor találkozom vele, a mozgólépcsős emberek jutnak eszembe. Tudom, hogy csalóka a dolog, de hasonlatnak így is jó. Aki fölfelé megy, meg kell annak hajolnia. Aki viszont lefelé, mintha kihúzná magát. Mozgólépcső nélkül az ilyesmit mondjuk többek között erkölcsi tanásnak. Vagy erkölcsi magaslatnak. Aki veszíteni is úgy tud, hogy a hitét nem veszti el. Az már csak szépségtapasz a dolgok ábrázatán, hogy legföljebb egy hónapig maradt még ideológiai titkár, akinél ő benyújtotta a lemondását, és aki sietett elfogadni. A balga ész azt mondatja velem, ezt az egy hónapot kellett volna kibírnia, még ha térden állva is. El is hessentgetem magamtól mindján. A tisztesség nem. tud mások előtt térdre rogyni. A másik szempont pedig az, ha nem mondott volna le, fölmondták volna neki. Aki útban volt, annak el kellett mennie. Nagy baj, ami történt, de még nagyobb, hogy azóta se találták meg szerkesztőként Horváth Dezső
