Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)
1992-04-27 / 8247. szám
MAgyar Nemzet, 1992.ápr.22 Oi csizmánkkal úgy dagasztottuk; mint nagyanyánk valaha a kenyeret-1 « * - • A szakaszvezető halála- S közben lőttek...- A horvát állások úgy kétszáz méterre voltak előttünk, szerencsére egy keskeny erdősáv úgy-ahogy takart bennünket Alig öt kilométer hosszú vonalat tartottunk - egy századnyi alakulat voltunk csak! aminek az égvilágon semmi értelme nem volt. Egységünkbe mindenhonnan szedték össze az embereket, ráadásul a katonai képzettségünket sem frontharcra szereztük. Szakácsok, hadtáposok, híradósok voltunk, géppuskával, géppisztollyal felszerelve. Szemben a horvátok profi módon védték állásaikat, időnként gránátokkal és aknavetőkkel lőttek bennünket Hamar rájöttünk, hogy pillanatok alatt szétverhették volna egységünket egy frontális támadással. Nem ezt tették, hanem lélektani háborút viseltek ellenünk. Éreztették, hogy nemcsak erkölcsi, hanem fizikai, vagyis katonai fölényben vannak. Szemben velünk, akik már a partraszállás első órájában rádöbbentünk: hadvezetésünk tudatosan magunkra hagyott, és idelökött bennünket a frontvonalra. ; Napközben a bunkerek előtt tüzet raktunk, igyekeztev e'gémberedett tagjainkat felmeleg. ieni. Konzerven éltünk, napi egyszeri főn étel járt A Dráva túlol-dalán, Szarvas községben főnék, és kondéros kocsi hozta Id. Előfordult, hogy elakadt a sárban, ' és három napig nem érkezett meg. Ekkor vizet sem kaptunk, a pocsolyából merítettünk, azt ittuk...- Az idegtépő nyolc nap alatt volt-e áldozatuk?- Nehéz elhinni: mindössze egyetlen-egy. Persze ez is sok - komorodik el -, a harminchat éves bunyevác nemzetiségű szakaszvezető után két árva maradt Sza• badkán...- Hogyan >örtént?- Egyik este fél nyolc után a koromsötétben a horvát állásoknál szokás szerint fényt villantottak. Erre ő kiabálni kezdett, a szakaszának pedig tűzparancsot adott. Vadul lőni kezdtek a horvát állások felé, s közben szakaszvezetőjüket oldalirányból infravörös távcsövű puskával a mesterlövész 1 le terítette. Hiába hasalt a I mellvéd mögött, a fején acélsisakkal, golyóálló mel- 1 lényben. A si-sak peremétől a nyakán egy centiméterre ’ találta el az első, attól legjjebb három centire a máso' dik lövedék. Azonnal meg, halt. A mesterlövészek olyan puskát használnak, amely egy ravaszelhúzással villámgyorsan két golyót rc- 1 pit ki egymás után. S félelmetesen pontosan... A másik ilyen í lézeres fegyver pásztázva, a test hőmérséklete alapján keresi az ellensé, ges katonát. Az embernek egyébként a fejében és a szíve tájékán a legmagasabb a hőmérséklete, ezt a két pontot mutatja meg az eszköz, a többi a i mesterlövész dolga. Bunyevác tár- 1 sunk halála még jobban megviselt ■. bennünket. Néhány nap alatt, mind- I egyikünk öt-hat évet öregedett, a fe| szültség egyre nőtt Kiszolgáltatottságunkat iszonyúnak éreztük, hiszen bármelyik pillanatban egyszerűen lepuffan thattak volna bennünket Amikor lelőtték a szakaszvezetőnket, akkor is támadhattak volna. Biztosan több tucat halottat és sebesültet vesztünk a századból. Képtelenné váltunk a védekezésre, társunk halála megbénított mindannyiunkat. Csak a horvá| tokon múlott, hogy egyetlen áldozata i voiiegys.:-’nknek.- A századnak milyen volt az összetétele?- Egységünkben a magyarok aránya hatvan százalék volt, a többiek horvátok és szerbek. Akadt köztünk néhány szerb önkéntes is, akik az arcvonal utolsó bunkerébe ásták be magukat. Állandóan „párbeszédet” ■ folytattak a szemben álló horvátokkal, heccelték egymást: „usztasák”, j „csetnikek”. ' Vukovár, a kísértetváros- Mikor került vissza Szabadkára?- A kopácsi réten töltött nyolc nap Dokol után visszahoztak bennünket MZÓta egységünk fele itt maradt a városban, a többieket a Drávaszögbe vitték. Úgy hallottam, nem harcolnak, hanem egy ellátócsapatban dolgoznak. Ha még egyszer a firontovnalba akarnak vinni, nem megyek, inkább vállalom a hadbíróságot Azt a nyolc napot ott a Drávaszögben már soha nem fogom kihervemi. Többet nem engedem meg, hogy az életemmel mások rendelkezzenek. S mindezt megtetézte bennem Vukovár látványa. A hajdani várost jól ismertem, volt olyan év, hogy többször jártam ott Most dzsippel mertünk át rajta, s amikor megálltunk szétnézni, öklendezni kezdtem. Üszkös romok, téglahalmaz és iszonyú bűz. Már melegedett az idő, s a romok alatt, az addig fagyott tetemek oszlásnak indultak... Azt a várost szerintem soha nem lehet újjáépíteni, s romhalmazát meg kellene hagyni mementónak, intő példaként a barbarizmus ellen. Persze ezt csak én gondolom így, a hatóságok az elűzött és meghalt horvátok helyett szerbeket akarnak odatelepíteni.- A családja is alaposan fizetett már a háborúért.- Az unokaöcsém, Kudlik Mihály tavaly tizennyolc évesen halt meg az értelmetlen öldöklésben. Júniusban Szlovéniába - Szabadkától hatszáz kilométerre - rukkolt volna be, de közben kitört a polgárháború, és nem vittév el. örült, hogy ezután Eszékre került, mert az csak százharminc kilométerre fekszik Szabadkától, könnyebben haza rod utazni. Úgy esett el, hogy azt sem tudta, miért harcol, és csak a lezárt koporsóját küldték meg Eszékről. Megkeményedtem, elfásultam, undorodom ettől a világtól. Menjenek a frontra a háborúra uszítók - kiált fel fájdalmasan Kudlik Gábor -, de bennünket, itteni magyarokat végre hagyjanak ki belőle! Botlik József
