Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-03 / 8213. (8214.) szám

Magyar Hírlap, 1992. február 28. ge, miközben a társadalmi viszo­nyok fejletlenségét létük konzer­válta. Az ilyen hatalom borzasztóan erős tud lenni (ha magáénak tudja a fegyverek, a hivatal és a szó mo­nopóliumát, akárcsak egyet vagy kettőt közülük). Ugyanakkor bor­zasztóan gyenge (mégha mindhá­rom fölött rendelkezik is). Mi ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Milyen szilárdnak látszott az el­múlt hatalom! Övé volt minden fegyver, minden hivatal, és övé volt a szó monopóliuma az iskolá­tól a televízióig. 40 évig minden tökéletesen működött. Az emberek tudomásul vették, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy összeszorí­tották a fogukat: megtanulták, ho­gyan kell élni ilyen körülmények között, és tudták, hogy élni fonto­sabb. Ám amikor eljött a perc, azonnal kiderült, hogy csak aláve­tették magukat a hatalomnak, de nem fogadták el; csak hallgatták és olvasták a híreket, de nem hit­tek benne. Most nem az a legfőbb válaszút előttünk, hogy ki kerül hatalomra vagy ki marad hatalomban, hanem hogy milyenfajta hatalom épül itt nálunk. Vajon sikerül-e átlépnünk a történelmi Ruhiconon. és a pol­gári demokrácia viszonyrendszere szerint kiszélesíteni a hatalom erő­terét vagy a nyers utófeudális-cá­­rias-horthvas hatalom új változatát építjük vissza a társadalom felé. Van félnivalónk az utóbbitól. Ná­lunk nincs még hagyománya, nincs 'meg az étosza a szolgálat értelmében való kormányzásnak, annál több példa szólít a régi típu­sú hatalom újjászervezésére. Nem azért, mintha azok, akik most a kormányrúdhoz vagy közelébe ke­rültek, rosszabb emberek lenné­nek, mint akik lemaradtak róla, hanem mert eleddig ilyen volt a honi gyakorlat, és ezért a hatalom­nak ezt az archetípusát hordozza idegeiben és zsigereiben minden­ki. Messianisztikus tudat járul eh­hez (hiszen már Arisztotelész Poli­tikája szerint is a népi ügy szószó­lóiból lesznek a tirannusok): min­ket választottak, mi vagyunk a hi­vatottak, nekünk kötelességünk a hatalmat gyakorolni, sőt kemé­nyen gyakorolni. Ha ez megvan (és megvan), akkor nincsenek messze azok a lépések, amelyek nem ellenfélnek, hanem ellenség­nek tekintik az ellenzéket, félretol­ják abból a természetes hatalmi pozícióból, amely neki a népkép­viseleti demokráciákban kijár, ez­zel szavazógéppé és végül cir­kusszá jelentéktelenítve a parla­mentet. Azok a lépések, amelyek min­den ügynél a hatalom koncentráci­óját helyezik előbbre, abból a cél­ból, hogy akik a 60 százalék 24 százalékával egyszer kormányra kerültek, hosszú időkre, vágyak szerint mindörökre bebetonozzák magukat a hatalomba, fenntartva az állami gazdaságot (és privatizá­ció helyett saját kutyánk kölykeit helyezve a csúcsokra), fenntartva a megnövesztett apparátust, kiépít­ve, támogatva egy új klientúrát. Ennek a stratégiának felel meg a médiumok megszállása is, feledve az elmúlt évtizedek most tárgyalt tapasztalatát, melyek szerint hiába monopolizálják a nyilvános szót, az emberek attól még nem hiszik el, amit hallanak. (Vagy talán nem is ez a fontos? Inkább az, hogy az emberek azt lássák a tévé-rádió-új­­ságok elfoglalásában, hogy a hata­lom milyen erős, hogy mennyire kipusztul körülötte minden alter­natíva. Akkor majd beáll a Kádár­szindróma: bár ha nem hisznek ne­ki, meghajtják a fejüket előtte, mert élni szeretnek és nem szerel­nek a győztessel szembeszállni?) Epilógus. Megindult a választá­si hadjárat, ha szervezetten még nem is, de az indulatokban és (a kimondott vagy ki nem mondott) célzásokban annál inkább. Harcias nyilatkozatok hangzanak el külön­böző oldalról, hogy melyik párt fogja megszerezni vagy megtartani a hatalmat, és mennyit belőle. A pártok — nagyobbak és kisebbek — jósolgatnak és számítgatnak. Vannak, akik ezt azért helyeslik, mert — mondják — bármely párt­nak egy célja van és lehet csak: hogy kormányra, hatalomra kerül­jön. Nem szabad ezt titkolni, sőt nyíltan ki kell mondani. Csak jót ( tesz neki, ha öntudatot és erőt mu­tat. Akár kormányon van most, akár ellenzékben. Azért írom ezt a cikket, mert ezt a megállapítást igazságnak tanom ugyan, de féligazságnak. És jelen esetben az igazság másik fele a fontosabb. Nem kicsinyhitűségből mon­dom ezt, hanem elvi okokból és bizalomból. Az elvi ok lényegét elmondtam már, de ki kell egészítenem. Véle­ményem szerint ma a politikai stratégiában is be kell tartani a fontossági sorrendet. Az ellenzék azért bírálja — joggal — a kor­mányrúd jelenlegi birtokosait. J mert a hatalom saját kezükben va­­: ló koncentrálását sietósebb dolog­nak tartják a társadalom valódi megújításánál — éppen ezért azonban nem eshet bele ugyaneb­be a hibába. Nem volna elég az egyik hata­lommal szemben olyan másikat ál­lítani. amely hatalomvoltában ugyanaz. Nem az a legfontosabb, hogy ki ül be a miniszteri bársony­székbe. nem az, hogy ki kerül be a hatalomba, hanem hogy milyen természetű lesz az a hatalom, amelybe majd valaki odakerül. Vagyis hogy kialakuljon a modem politikai viszonyoknak megfelelő hatalmi erőtér, megerősödjön a polgári, demokratikus, „civil” Ma­gyarország. amelyben erős és haté­kony az ellenzék, amelyben termé­szetes a „politikai váltógazdaság” (tehát a kormányzó és ellenzéki pártok időnként földindulás nélkül helyei cserélnek), amelyben maga a társadalom akadályozza meg. hogy bármely politikai csoport be­lebetonozza magát a hatalomba, és hogy a régi típusú nyers hatalom ismét a társadalom fölé magasod­jék. Bizalomról pedig azért beszé­lek, mert úgy látom, hogy a ma­gyar társadalom fejlődése túlnőtt azon az állapoton, mely biztos ta­­■ laja lehetett a régi típusú hatalom­énak. Bízom abban, hogy a hozzá való visszatérés senkinek sem si­kerülhet (mégha volna is, aki akar­­; ná), mert igenis létrejöttek a civil­társadalom alapjai, és egyszerűen azért, mert a nép nem akar a leve­tett állapotba visszahátrálni.

Next

/
Thumbnails
Contents