Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-02 / 8212. szám

Magyar Hírlap, 199-. február 2b. Egyik színvonalasnak tartott napilapunkból idéztem a Turáni átok című írást, fölösleges a szer­zőt megnevezni, a jelenség a fon­tos, mert szimptomatikus. Az ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozá­sok bőségesek, és alátámasztják Makkai megállapítását az „össze­­<*iQniSfó Cáel fülledtségére" waBat­­kozólag. Akik a véleménykülönbségek nyilvánossága ellen szót emelnek, rendszerint ugyanazok, akik a nemzeti kisebbség jogai ügyében a leggyakrabban veszik elő a legfőbb érvet: a romániai magyarságot minden olyan jog megilleti, mely egy önálló társadalom működésé­hez szükséges. De vajon miféle társadalom az, amelyre rátelepszik a szellemi szennyes egészségtelen levegője? És mit használ az egy­ségnek a ki nem mondott dolgok rejtetten keringő mérge? És milyen állapotra vall, ha a különböző véle­mények, netán ideológiák a ma­gánszférán belül maradnak? Nem emlékeztet ez kísértetiesen a dikta­túrák egyneműsítő törekvéseire? Meg aztán egy-egy „nagymosás" arra is jó lenne, hogy kiderüljön, melyik igazság bizonyult meggyő­zőbbnek vagy netán tartósabbnak... Esetleg mindannyiunk javára. Sokan féltenek bennünket a megosztottságtól. Talán nincs kü­lönvéleményük. S ha van, elhall­gatják. Nem viszik házon kívül. Ok az igazi magyarok. Akinek van nyilvános véleménye, az meg gya­nús: a legenyhébb jelző, hogy fel­tűnési viszketegségben szenved. Vagy külhoni távirányítással pár­­toskodik. Esetleg a többségi hata­lom ügynöke. Származása bizony­talan. Mit akadékoskodik, mit akar folyton, s miért másképp? Az ilyen nem is akarhat jót. Miközben saját másságunkat védjük a többségi áldemokrácia fondorlataitól és pluralizmusra hi­vatkozunk, képtelenek vagyunk el­viselni a mi társadalmunkon belüli különbségeket. Kifelé igényt tar­tunk a toleranciára, befelé azonban nem átalljuk korlátozni a nyilvá­nosságot. No, nem hatalmi szóval. Csak egy szent eszme nevében És az eszme a „Közösség”, a Nagy Egész, melyben a résznek nem le­het önálló szava, élete. A rész, az csak várja ki szépen, mint a gyer­mekek, míg a közatyák elintézik a köz ügyeit. S a részek hiába han­goztatják: de hiszen mi vagyunk a köz, a közatyák nem az élő, a kü­lönböző gondokkal küzdő részekre figyelnek, hanem az eszmére. Arra áldozzák minden percüket, életü­ket, miközben ezek a hálátlan aka­­dékoskodók folyton lebontják a na­ponta fáradságosan felépített Egy­séget. Az 6 egységüket. Mert a társadalom részei éret­tebbek annál, hogy közben ne a sa­ját fejükkel gondolkodjanak. Mert a kollektivizmust, amit vörösben megtapasztaltak, azt trikolórban pem hajlandók többé elfogadni. Közéletünknek ez a beszűkülése — Makkai szavával élve — „for­ralás”, még akkor is, ha „kénysze­rt”. De kényszerűség-e vajon, va­lóban? Nem valamiféle kollekti­vista eszmegörcs, amit a közatyák egy része a múlt rendszerből „men­tett át”? Aki nem számol azzal, hogy ki­­aebbségi társadalmunkon belül kü­lönböző érdekcsoportok és ideoló­­. giai irányok léteznek, az vagy na­gyon naiv, vagy lebecsüli a romá­niai magya»ág érettségét. Aki pe­dig számot vet ezzel, és mond­vacsinált indokkal mégis arra tö­rekszik, hogy letagadja a tagoltsá­got, az kockáztatja leginkább, hogy ártson az egésznek, r- Mert iehet«.* részérdekeket -eb. > fojtani az egésznek a károsodása nélkül? Jót tesz-e a romániai ma­gyarságnak, ha vannak benne cso­portok, irányok, akiknek érdekei­vel és véleményével nem számo­lunk? Akik folyton úgy érzik, de­mográfiai, szociális vagy ideoló­giai sajátosságaik feláldoztatnak a minden különbséget összemosó kollektív eszme oltárán? Tagadhatatlan például, hogy a Székelyföldön élők másképpen lát­ják a kisebbségi létet, mint a szór­vány. Ezt a másságot akkor is hagyni kell megnyilatkozni és mi­nél pontosabban megfogalmazód­ni, ha a magyarság másik része másképp ítéli meg a maga helyze­tét. Ezért — bár egy adott politikai kérdésben nem értettünk egyet — a belső többszólamúság legitimizá­­lása dolgában Katona Ádám elvi álláspontját osztom: „Nézetkülönb­ségeinket áthidalni csak akkor le­het, hogyha a mieinktől különböző politikai csoportosulások is színre lépnek, megfogalmazzák a maguk -elkötelezettségét, felfogását. Tehát azok is, akik eddig nem tették, ki­mondják végre, mit vallanak és mit vállalnak. És nem álarcot viselve játsszák meg azok, akik nem azok — a demokratát, a liberálist, a po­pulistát vagy a konzervatívot. Alapvető bajunk, hogy nagyon „összekeveredtünk. Holott egymás mellett és megkeresve a közös ér­dekszférákat kellene becsületesen, közösen előrelépegetnünk.” (Erdé­lyi Napló: 1992. január 30.5.1) Kezdettől fogva az volt a véle­ményem: nem a mindenáron fenn­tartott egység (ami amúgy is lát­szat), hanem a sokkal hitelesebb, mert a különbségek ellenére meg­valósuló összefogás — koalíció — | fejezheti ki méltón a romániai ma­gyar társadalom összérdekeit. A különböző részek és irányok más­más célokra teszik a hangsúlyt, s ha ezeket számba vesszük, nem­csak az tűnik ki, miben térnek el, hanem az is, hogy végül is mind­egyik egy átfogó — az összes szükségletekkel számoló — cél­rendszerbe illeszkedik. Meggyőződésem-, hogy ebben a célrendszerben mindenkinek sze­mély szerint meg kell találnia a maga boldogulásának biztosítékát. Men a kisebbség nem absztrakció, hanem konkrét, különböző napi gondokkal küszködő“ egyedek összessége, akiknek külön-külön • nem kis gazdasági, szociális és egyéb problémáik vannak. A ma­gyarság közös nemzeti érdekeinek érvényesítésével párhuzamosan ezeknek az egyéni és csoportérde­keknek a kifejezésére is szükség van. Avagy az egyes emberek vagy egyes települések boldogulása egy­szersmind nem az egész kisebbség érdeke is? Van olyan platform (a Csík-plat­form), amely egy vidék lakosságá­nak gazdasági, szociális és egyéb érdekeire helyezi a hangsúlyt, az önkormányzati autonómia jegyé­ben. S van olyan, amelyik a nem­zeti autonómia kivitelezésének egyik vagy másik módozatán gon­dolkodik. Vannak kisgazdák, ke­reszténydemokraták és liberálisok. Szavát hallatva mindegyik irány a másik ellenében követel helyet ma­gának, de a nagy feszültségek rög­tön megszűnnének, mihelyt az összes platformok létjogosultsága elismertetik. Avagy nem legitim törekvések ezek? Mindezen irányok együtt fejezik ki a romániai magyarságnak mint öntudatos társadalomnak az össz­érdekeit. A felfogásbeli különbsé­gek — egy közös célrendszer felől oézve — lényegében csak hang­súlyeltolódások egyik vagy másik irányban. Amit mindenki egyaránt érez, az az esélyegyenlőség hiánya a több­séghez képest, melyet csak a meg­­jtfelaló jogi keretek biztosításával lehet megszüntetni. De a kisebb­ségpolitikai célok megvalósítása mellett — addig is — nem közös érdekünk-e a lehetőségekhez mér-

Next

/
Thumbnails
Contents