Hungarian Press Survey, 1992. február (8200-8211. szám)

1992-02-25 / 8208. szám

Magyar Hírlap, 1992.febr.21.

xs

niük, hanem otthont, családot, megélhetést is. Mi motiválja őket?

— Ezt tőlük kérdezze meg. Egyébként a végletek testületé a miénk. Anyagi okokból főként fiatalokkal indultunk, s van néhány nagy öreg, egy mag egykori pápai diákokból, akik tovább tudják vinni a régi hagyományt, s azt a pedagógiai eszményt, amit egész életükben követtek.

—Hogyan határozta el magát— kérdezem dr. Czapáry Endréné igazgatóhelyettest. — Elhiszem, hogy az emlék, a hagyomány nagy úr, de egy pálya lezáruló szakaszában nem lehet könnyű új életet kezdem.

— Valóban, amikor jött a hír, hogy újraindul az iskola, arra gondoltam, nekem ez már későn jött Győrben tanítottam, az utolsó évben már nyugdíjasként. Amikor tavasszal Miklós hívott, legyek a helyettese, megdöbbentem. A férjem azonban azt mondta, ezt nem szabad kihagyni. Én annyi tudást és emberséget kaptam ettől az iskolától, hogy egész életemben úgy éreztem, adósa vagyok. Itt érettségiztem, épp a legutolsó évben, amikor még egyházi iskola volt. Idejárt apám, anyám, nagynéném, nagyanyám, nagyapám...

— Bejár Győrből, vagy Pápára költözött?

— Szolgálati lakásban lakom itt, két-három hetente járok haza. Jól megvagyunk, szinte az egész tanári kar egy házban lakik az egykori honvédségi lakótelep tiszti lakásaiban.

Dr. Kertész Andomé Debrecenből érkezett, hogy itt újrakezdje a pályát.

— Nem tudok mást kérdezni:

miért? *

— A szüleim és én is idejártam, apám itt tanított. Ha megmarad a kollégium, talán innen mentem vol-. na nyugdíjba. Most ide jöttem a nyugdíjból. Egy évig gondolkodtam, mitévő legyek. Férjem meghalt, a gyerekeim felnőttek. Úgy éreztem, itt szükség van rám, a debreceni lakásomat azonban nem adtam fel. Olykor még most is beleborzongok: úristen, mire vállalkoztam én! De szép és nagy a kihívás: a fölnevelő iskolának segíteni az újraindulásban.

Dr. Czapáry- Endre tehetséges gyerekeknek tart matematika szakkört hetenként egyszer. Apáczai-díjas tanár, tankönyvek és feladatgyűjtemények sorát írta az elmúlt évtizedekben.

— Mi hoz egy hetven felé közeledő tanárt Pápára?

— Hívtak, és én nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Ez az iskola olyan emberi és szellemi értékeket „termelt” az elmúlt évszázadokban, amelyekre ma is szükség van. A hagyományt folytatni kell, az iskolát fönn kell tartani, s boldog vagyok, hogy ebben csekélyke szerepet magam is vállalhattam.

Kiss János Tamás magyartanár nyelvszakos feleségével együtt jött ide Budapestről. Még nincsenek harminc évesek.

— Miért jöttek? Önöket a hagyomány nem vonzhatta, hisz meg sem születtek, amikor a kollégium megszűnt.

— A pesti iskolám sem volt sokkal jobban fölszerelve. Ráadásul ott egy meglévő struktúrába és szellemiségbe kellett beilleszkedni. Itt valami új születik, aminek részesei lehetünk. Bíztunk abban is, ide olyan gyerekek jönnek, akiknek más a lelki hátterük, s nem kell fegyelmezésre fordítani a tanítási idő jelentős részét Ez így is történt, ha jól csináljuk, van esély rá, hogy a gyerekekből ki tudjuk hozni a maximumot

— Hogyan sikerült beilleszkedni a kisváros idegen világába?

— Nagyon jól képzett tantestületbe és remek közösségbe kerültünk. Kicsit bezárkózva élünk, de érezzük a városban, tekintélyt ad, hogy itt tanítunk.

— El tudja képzelni az életét itt véglegesen?

. — Igen, persze nem szeretnék egész életemben egy katonai lakótelep bérházában lakni

r. A következő szünetben Nagy Mariannái,'Csató Anitával, Varga Tamással, Nyírő Anitával és Pekárdi Szilveszterrel beszélgetünk. Valamennyien vallásos nevelést kaptak otthon — reformátusok és katolikusok —, s többségük eredetileg is egyházi iskolába akart menni. Hogy mi az a plusz, amit az egyházi iskolától vártak, azt nem tudják pontosan meghatározni, de azt határozottan állítják, megkapják, amire számítottak. Úgy érzik, jól döntöttek, szeretnek

idejárni. Szigorú az iskola, de jó a légkör — mondják, — ennyi szeretetet máshol nem kapnának. Itt mindenki érezheti, hogy odafigyelnek rá, hogy fontos, mit gondol, mit érez, s ha nehézségei vannak, biztos lehet benne, hogy mindent megtesznek érte.

— De hát gyerekek — szakítom meg a lelkes kórust —, zsúfoltan ültök kopott padokban, nincsenek szertárak, szemléltetőeszközök. Este nyolc után juthattok be a tornaterembe, s igazgatótok szerint lassan uszonyaitok nőnek, annyit jártok hajnalban uszodába — tornaóra gyanánt.

Ám hiába beszélek, derűjük rendítheteüen. Szertár majd lesz, kémiára átjárhatnak a Petőfi laborjába — közös a tanár —, egész nap elfoglaltak, jó a tornaterem nyolc után is .... még jó, hogy azt nem mondják: ha mégis úszóhártya nőne rajtuk, az na. gyón sikkes és divatos lenne.

Visszamegyek a direktorhoz, szeretném megtudni, jogos-e a gyerekek bizakodása, milyen jövő vár rájuk?

— Igazgató úr, az egyházi ingatlanok visszaadása bármennyire igazságos, be kell ismernünk, rengeteg bonyodalommal és föloldhatatlan konfliktussal jár országszerte.

— Dr. Kálmán Attila államtitkártól tudom, hogy a kormány 1,9 milliárd forintot tett félre a visszaadással kapcsolatos kártalanításokra. Ez nagyon kevés. A református ingatlanokra, úgy tudom, 300 millió van. Egyedül Pápára több kellene ennél. Az tehát hiú ábránd, amit a városban is hallani: akkor vehetitek birtokba egykori javaitokat, ha megkapjuk az ellenértékét. Ez nyilvánvalóan nem járható út Sorra alakulnak az egyházi iskolák, de mindegyik sérelmeket is okoz, egzisztenciális nehézségekkel jár. A megoldást egyelőre nem látom. A viták folynak, a demokrácia szellemében, de a konszenzus még nem látszik. Az ókollégium át-