Hungarian Press Survey, 1992. február (8200-8211. szám)

1992-02-18 / 8204. szám

Magyar Hírlap, 1992.febr.12.

3,0

A nép-nemzeti politikusok mindig az éppen aktuális rendszer éppen aktuális szövetségét keresték. A két világháború közön azért, hogy a népet

— úgymond — kivezessék a nyomorból, manapság pedig azért, hogy visszavezessék önmagához. Nincs semmi meglepő abban, hogy még a legnagyobb népi írók is rendre együn tudtak működni Gömbössel, Rákosi- .

val. Kádárral és Aczéllal. Lehel természetesen azon vitatkozni, hogy hasznos volt-e ez a politika. Annyi azonban kétségtelen, hogy élesen szemben áll a liberalizmusnak az állam szerepéről vallon felfogásával. A történelmi példák mindent megmagyarázó erejében hívő politikusok figyelmét nem kerülheti el az a tény

sem, hogy a népi mozgalmakhoz tartozó értelmiségiek nem a kisgazdapártban találták meg helyüket. Sőt 1945 után azzal a kommunista párttal léptek szövetségre, amely azután likvidálta a kisgazdapártot. Ennek ismeretében különös, hogy a miniszterelnök úr, az MDF elnöke, aki pártja igazi gyökereit az egykori kisgazda- i pártban keresi, megfér egy táborban j az egykori populisták mai tanítványaival.

Az elmúlt hetek fényében azonban nem ringathatjuk magunkat illúziókban pusztán azért, mert tudjuk — s a történelmi példa is megerősíti —, hogy Antall József és Csurka István, valamint elődeik közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. A múlt. a tör- } ténelmi hagyomány — úgy látszik [

— mégsem számít annyira az MDF köreiben. A jelen pedig az MDF-ben mindenképpen a populistáké.

A közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy a választók egy merőben különböző pártot látnak bennünk, mint amilyenek a kormányzó > pártok. Ennek nyilvánvalóan generációs okai is vannak. Most nem arról a j szerencsés körülményről beszélek, hogy nekünk szinte alig van politikai múltunk. Sokkal inkább arról, hogy mi már egy nyitottabb világban nőttünk fel, minket nem kísértenek történelmi nosztalgiák.

Bár az MDF-es politikusok közön is vannak velünk egyívásúak, akikkel magánemberként talán könnyen szót értenénk, de összességében az MDF egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha többé nem fog Magyarországra visszatérni.

A kormányzó pártok retorikájának üresen kongó, dagályos semmitmondása, görcsös nemzetieskedése idegen a Fidesz tagságától. Idegen a jelen és a jövő fiatal generációinak gondolkodásmódjától, hogy a fiatalosan gondolkodó öregekről ne is beszéljünk.

Nekünk nem kell egy üveg kövidinka mellett búsonganunk, hogy tönkretették nemzeti érzelmeinket, elvették az önbizalmunkat, jövőbe vetett hitünket. Nem érezzük úgy, hogy izzadságos küzdelmet kellene ' folytatnunk magyarságunkért, és azt sem érezzük, hogy az egyetemes kultúra befogadása elfoglalná a helyet agyunkban és lelkűnkben a nemzeti kultúra elől. Polcainkon békében megfér egymás mellett Arany János, Mrozek és Esterházy, a Muzsikás együttes és Tina Turner. Nem érezzük, hogy állítólag elvesztett nemzeti tudatunkat úgy kellene egész életünkön át üldözni, mint Arthur király lovagjainak a szentkelyhet.

Két év MDF-es kormányzással és minden mesterkedéssel sem sikerült elvenni a kedvünket attól, hogy magyarként Magyarországon jól érezzük magunkat, és attól sem, hogy továbbra is ebben az országban akarjuk leélni az életünket.

Az MDF-kormány, kétségbeesett igyekezete, hogy ideológiai gyámkodás alá vonjon mindenkit, nem más, mint annak beismerése, hogy a XX. század végi modem társadalomtól idegen az a gondolatvilág, amellyel kéretlenül boldogítani akarják a nemzetet. Ebből fakad ideges és agresszív türelmetlenségük is.

Ma már világosan látszik, hogy az MDF-kormány a társadalommal

szemben keres politikai szövetségest az egyházakban. Szomorúan tapasztaljuk nap mint nap, hogy nem minőén egyházi vezető ismeri fel azt a veszélyt, hogy az MDF ölelése halálos lehet az egyházakra.

Az egyházak ugyanis csak akkor fogják betölteni azt a pozíciót, amely egy modem társadalomban megilleti őket, ha megőrzik és visszanyerik autonómiájukat. Amennyiben a politikai élet szereplői közül egyeseket ellenségeknek, másokat meg szövetségesnek minősítenek, maguk is politikai szereplővé válnak. Márpedig ha í valaki erre a porondra lép, akkor rá is I érvényesek lesznek a politika gyaí korta kegyetlen törvényei. Ezért j mondjuk azt, hogy hibát követnek el, \ ha azok szolgálatába szegődnek, akik j ideológiai átnevelőtábort akarnak csi| nálni Magyarországból.

I Holott a nyílt politikai szerepvállalás helyett nagy történelmi feladatok várnak az egyházakra. Régen volt oly nagy hiány a türelem, a megbékélés, a mértéktartás és a szolgálat példáiból. Nagy szükségünk lenne most például a keresztényi értékek és erények felmutatására, amikor váratlan hirtelenséggel buzog fel az idegengyűlölet indulata, és amikor rohamosan terjed az erőszak.

Ugyanakkor — a kedvezőtlen példák szaporodása ellenére is — látunk reményt arra, hogy az egyházak és a társadalom, az egyházak és az állam kapcsolata oly módon rendeződjék, hogy az megfeleljen a liberális jogállam elveinek. Ebben mi mindig segítő partnerek vagyunk és maradunk. Ezt a célt szolgálták azok a javaslatok, amelyeket az egyházi javak rendezése ügyében terjesztettünk elő az elfogadott törvény helyett a parlamentben.

Megértjük azok félelmét, akik rémségeken mentek át az elmúlt évtizedekben, és olyan jeleket tapasztalnak, amelyek sötét korok emlékeit idézik fel. Értjük és látjuk ezeket a veszélyeket, de mi nem félünk. Sokan ezért naiv gyermekeknek vélnek bennünket. Ám szerintünk a 20. század küszöbén, az európai integráció, a parabolaantenna, a motorizáció és a számítógépek korában már nem lehet elsüllyedt világokat restaurálni. A mi generációnk ennek fizikai és biológiai akadályát képezi.

Az MDF politikai stratégiájának lassan egyetlen kiszámítható eleme, hogy politikai ellenlábasaik hitelét az ellenfelek és felmenőik vélt vagy költött múltjának úgymond leleplezésével kívánják megrendíteni. A Fidesz számos kísérletet tett arra, hogy az ilyen kérdéseket távol tartsa a politikai vitáktól. Ennek ellenére úgy látszik, hogy éppen az ellenkező irányba tartanak a dolgok.

Az utóbbi időben az MDF-kortmány és hívei nem csupán a nemzeti eszme és a keresztény értékrend egyedüli letéteményeseinek tekintik magukat, hanem hovatovább a tiszta múlt kizárólagos letéteményeseinek is. Nem csupán azért szegülünk szembe ezzel a gondolattal, mert a mögöttünk hagyott évtizedek nem írhatók le a makulátlan tisztaság és a sötét gonoszság küzdelmeként. Hanem azért nem fogadjuk el ezt a hamis, primitíven leegyszerűsítő beállítást, mert tudjuk, hogy akik az állítólagos tiszta múlt folytatóinak tekintik magukat, legkevésbé sem tartoznak azok közé, akik az első követ vethetnék másokra. Pillantsunk körül! Vajon az elmúlt rendszer vesztesei ülnek-e a kormánypártok padsoraiban és a miniszteri bársonyszékekben? Éppen ellenkezőleg. Akadémikusok, jól menő ügyvédek, egyetemi tanárok, az átkos szocializmus viszonyai közepette megerősödött vállalkozók, a pártállam ügyészei, tisztes egzisztenciát teremtett orvosok, állatorvosok, József Attila-díjas írók.