Hungarian Press Survey, 1991. november (8147-8149. szám)
1991-11-06 / 8149. szám
Magyar Hírlap, 1991.11.2. r ......... . Biztonságpolitikai mérleg A NATO a puszta létével csillapít Közép-Európa országai, úgy tűnik, jogosan keresik biztonságuk garanciáit, ezzel is mintegy de facto elismerve, hogy a hidegháborús blokkszisztémán alapuló biztonsági rendszer lebomlása után a régióban az intézményes garanciák terén bizonyos vákuum keletkezett. Természetes, hogy e támogatáskeresés felgyorsult, és intézményessé vált két esemény, pontosabban folyamat bekövetkeztével. Az elbukott moszkvai összeesküvés nyomán támadt, bár azóta lecsillapodott sokk, párosulva a jugoszláv válság által keltett permanens veszélyérzettel, különösen az európai úton legelőrébb járó „visegrádi hármak’' számára tette fontossá a biztonság kérdését. Európában, pontosabban az atlanti térségben biztonsági garanciák hiteles nyújtására kétségkívül az a NATO látszik alkalmasnak, amely koalíciós katonai integrációra támaszkodik, s amelynek tagországai — bár a szövetségi keretektől függetlenül, de — intenzíven részt vettek az öbölválság felszámolásában is. Mivel egyrészt egész Európa érdekelt a kontinens középső és keleti felének stabilizációjában; másrészt, men ennek a jugoszláv válság kapcsán a kormányok és bizonyos integrációk vezetőtestületei hangol is adtak; harmadrészt pedig. men direkt agresszió a térségben nem várható, az említett országok kormányai eséllyel pályázhatnak arra, hogy a NATO valamilyen formában kiterjessze rájuk védelmét. Ez a törekvés azonban nem egyedüli. Határozott lépések történnek egy szovjet—NATO-közeledés érdekében, már eleve abból kiindulva, hogy katonai értelemben a Szovjetunió is lényegében koalícióvá válik, társult országok még nem tisztázott ménékű egyesítésén alapuló haderőt tart fenn, és valamilyen partnerként jelenik meg. A partnerként való elfogadás ugyanakkor-növelheti a szovjet központi vezetőség tekintélyéi, és e tekintetben meghatározott funkciót is biztosít a helyét kereső központi szervezet számára. Feltételezhető, hogy Gyerjabin külügyminiszter-helyettes október 21 -i brüsszeli látogatása e sajátos és kiemelt kétoldalú konzultációs kapcsolatok intézményesítésére irányult. Látni kell azonban, hogy ez a közeledés Kelet felől már egy új, de nem tisztázott profilú NATO felé történik. Az oltalmat kérő diplomáciai offenzíva jelenleg megnöveli a NATO gondjait. Ugyanis 1990 júliusa, a hidegháború végét deklaráló londoni NATO-csúcsértekezlet óta megváltozott vagy eltűnt a szövetséget fenyegető objektum, és ez a politikai arculat, a doktrína, a struktúra és a katonai potenciál teljes átdolgozására készteti a NATO-t. Úgy is mondhatjuk, hogy az átalakulás, a stratégiaváltás nem halasztható. A jelenlegi NATO-felfogás ugyanis ellentétben áll a jelenlegi helyettel, néhány belső eleme pedig költséges anakronizmussá vált. Mindehhez új kihívásként jelentkezik a „visegrádi hármak" igénye. A védemyővel kapcsolatos kérések ugyanis nyitva hagyják azt a kérdést, hogy „ki ellen?" — így nem segítenek megoldani az ellenségkép problémáját. Ugyanakkor a NATO meg akarja őnzru azt a karakterét, miszerint független államok saját biztonságuk fenntartására szövetkeztek, és ennek a politikai döntésnek az érvényesítésére a tagországok áldozatokat is hoznak. Minden ezen túl vállalt felelősség egyértelműen csak konszenzus eredménye lehet. A következő probléma, hogy egy védemyő, pontosabban a NATO oltalmazó garanciájának kiterjesztése egyértelműen újrafogalmazná, bővítené Amerika szerepét, mert kötelezettségei a továbbiakban nemcsak közvetlen szövetségeseire, hanem távolibb országokra is vonatkoznának. Kétségtelen, hogy az átalakuló NATO — amelynek politikai karaktere erősödik, s felelőssége az általános békéért hangsúlyosabbá válik —, nem zárkózhat el az ilyenfajta igények elől. Ezért már a VSZ megszűnése előtt nagy fogadókészséget tanúsítva vette fel a kapcsolatokat annak tagországaival, lényegében kinyitották az ablakot, az előszobaajtót, mi több; a könyvtárszobát is — a kabinetszektor azonban még mindig szorosan zárva van. Itt ugyanis a szövetség alapvető katonai elemei találhatók. Nyilvánvaló, hogy a javaslat a széles körű együttműködésre egy bizonyos szférában korlátlan; azonban más szférákat továbbra is tabuként kezelnek. Persze mindezek jelentősen befolyásolják a NATO új politikai arculatát, amelyet november elején Rómában már meg kell festeni. Úgy tűnik, hogy a NATO mint egy 'atlanti formáció (és nem mint szövetség) az európai biztonság egyik alapvető tényezője lesz — de nem egyedül. A többi szilárd és hatékony integráció között azonban első az egyenlők között. A különböző országok közötti szerveződések mintegy hálózatot képezhetnek Európában, differenciált mértékben kapcsolva be annak keleti felét. Ebben a helyzetben a NATO a létével csillapít. A 16 tagország konszenzuson alapuló fellépése meghatározó minden európai folyamatban. Ennek a szerepnek a betöltésére természetesen az is ösztönzi a NATO-t, hogy katonai értelemben is elsőrendű érdeke: Kelet-Európában ne támadjon fel. vagy ne nőjön ki új katonai hatalom, amelj a közvetlen fenyegetésen kívül a fegyverkezési verseny valamilyen formáját is fenntartja. Ezért úgy tűnik, a NATO komoly helyzetekben, áttételes módon vállalkozik aktivitásra, tagországai szerepet játszanak az európai közösségekben, az ENSZ lobogója alan háborút is folytatnak (az öböl körzetében), kezdeményező tényezőt jelentenek az EBEÉ gréniumaiban, felajánlkoznak rendfenntartó tevékenységre stb. Úgy tűnik, Koppenhágában a NATO-képviselők legutóbbi tanácskozásukon már ki is mondták ebbéli összeurópai felelősségüket, és kilátásba is helyeztek bizonyos nagyon kényesen körülírt, de semmiképp sem direkt lépéseket. A kemény garanciák ugyanis nagyon kínos dolgok, és a kínos dolgokkal szemben egy demokratizálódó Európában érthetőek az averziók. Még nem lehetett átértékelni, hogy szabad nemzetek szövetségének, még akár az ENSZ-nek is mikor van joga és lehetősége a valamilyen formában beavatkozást jelentő kemény garanciák nyújtására. Az kétségtelen, hog\ a klasszikus
