Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)
1991-10-30 / 8145. szám
Ilölina Aulai Népszava, 1991.okt.28 I ú I stiff ca tjtj centralizáció ? A tények közismertek. A miniszterelnök a média legfontosabb eszközeinek, a rádiónak és a tv-nek a vezetői mellé három-három tagú alelnöki stábot javasolt kinevezésre. Az alelnök kinevezését azonban a köztársasági elnök megtagadta, s azóta sincs döntés. Az ügyből nagyon sokan alkotmányos, illetve alkotmányjogi válságra következtettek, mások az egészet a médiáért folytatott pártharcok egyik fontos állomásának tekintették, s voltak olyanok is, akik a köztársasági elnök próbatételének, vagy afféle „bekerítésének” minősítették. Jellemző, hogy ugyanazon kormánypárti képviselő, aki nemrég még a köztársasági elnök intézményét „idegen testnek” nevezte, most úgymond az elnök védelmében kijelentette, hogy a kinevezések aláírása javíthatna az elnök tekintélyén. Azóta ismét patthelyzet van a kinevezések tekintetében, ugyanis, ha a köztársasági elnök aláírja a javaslatot, az nyilvánvalóan a kormánynak tett engedménynek minősülhet, viszont ha nem írja alá, az könnyen kormány elleni kihívásnak. Márpedig sok kormánypárti szerint a kormány — a „nyugodt erő” kormánya — nem hátrálhat, ahogy ezt már többször, leglátványosabban a taxisblokád tárgyalásain is tapasztalhattuk. A kinevezések kérdését persze funkcionálisan is meg lehet, sőt csakis így kell megközelíteni. Miért, mi célból kell a független rádió és tv mellé új alelnököket kinevezni? Mi lehet a funkciója, a média tevékenységének elősegítése, egyfajta szakértői feladat, avagy pusztán politikai komisszár szerep? S itt jutunk el a kérdés lényegéhez. Szerintem ugyanis már régen nem néhány alelnök kinevezése a tét, vagy netán a két intézmény vezetésének a megerősítése, hanem sokkal inkább az, hogy miképpen tudja a kormánypárt — szívem szerint koalíciót írnék, de gyanítom, hogy ebben a kérdésben sem került sor koalíciós egyeztetésre — saját befolyása alá gyűrni az említett intézményeket. Még világosabb a képlet, ha az egészet belehelyezzük abba a folyamatba, amely az MDF hatalmi bázisának megerősítését, • befolyásának kiteljesítését célozza. Azaz szó sincs itt semmiféle alkotmányjogi válságról, hanem pusztán a hatalom centralizálásáról. Ezt különben jól mutatják a tömegkommunikációs eszközökért folytatott pártharcok, a sajtó körüli botrányok — gondoljunk csak a „régi” Magyarország sorsára, vagy éppen a Magyar Nemzet helyzetére. S hivatkozhatunk itt a Justitia-programok meg-megújuló fenyegetésére, a fehérkönyv-tervekre, vagy éppen az „ellopott" és így „illetéktelenül” publikált Kónya-dolgozatra. Nem véletlen, hogy a legnagyobb kormánypárt tagjai is újra meg újra a személyi hatalom fölerősödésétől és a hatalmi koncentráció következményeitől féltik pártjukat. A centralizációs törekvések különben a gazdasági élet számos területén is folynak, a bankélettől a szövetkezetekig, s gyakran tapasztalhatók a durva hatalmi beavatkozások — legújabban például a Rába igazgatója leváltásának botrányos körülményeit említhetjük. Az MDF-et persze meg lehet érteni. Olyankor vállalta magára az ország irányítását, amikor a gazdasági élet szétzilálódott, a pártharcok radikálisan megosztották az állampolgárokat, s amikor a rendszerváltás kezdetének rövid eufóriája után kiderült, hogy hosszú, válságos folyamattal kell szembenéznünk. Ebben a helyzetben sokan nem is jósoltak nagy jövőt a pártnak, mondván, hogy rövid átmeneti kormányzás után majd úgyis más pártok fogják stabilizálni az országot. Az MDF azonban ebben a helyzetben nemcsak talpon maradt, hanem az ország keleteurópai — viszonylag stabil — helyzetét is meg tudta őrizni. Ezek kétségtelen tények. Éppen ezért érthetetlen az a politikai stílus, amely kormánykörökben mind gyakrabban, tapasztalható. Érthetetlen a kizárólagosságra való törekvés — mintha a rendszerváltás csakis az MDF tevékenységének az eredménye lenne, mintha más ellenzéki pártok vagy éppen a „reformkommunisták” nem is léteztek volna, s talán még ennél is érthetetlenebb a tények ennek megfelelő szelektálása, dokumentumfelvételek retusálása — a Pozsgaykép kivágása a lakiteleki alakulásról szóló filmből, a Horn-fotók kicserélése —, amelyeknek egyes kirívó esetei már-már Orwell 1984-ét idézik föl. Érthetetlen némely kormánypárti képviselő gyakran hisztérikus reagálása a kormányt vagy a pártját ért kritikákra. Az ellenzék egyesek szemében már ellenséggé vált, akikkel egyszerűen szóba se lehet vagy kell állni, nemhogy velük konszenzust kellene keresni. Ebbe a hisztériába beletartozik a sikerpropaganda igénye, amely már-már felidézi a késői Kádár-korszak hasonló sikerigényét. S mindezt természetesen meg is ideologizálják, aki hibákról, tévedésekről ír, az nyilván a kormányt akarja lejáratni, hogy a szélsőséges álláspontokat ne is idézzem föl. Most a sikerek bemutatására van szüksége az országnak, mondják, s ezekről írni, ez az igazi kiállás, ehhez kell igazán civil kurázsi, hiszen bírálni mindenki — még az ellenzék is — tud. Érthetetlen az önhittség, és érthetetlen a vélt presztízs hatalmi pozíciókból való védelme. Jellemző, hogy a köztársasági elnöknek sem tudják némelyek megbocsátani példátlan népszerűségét. Gyenge köztársasági elnökben egyeztünk meg, hallható, meg gyakran fölvetik azt a kérdést is, hogy ki is tulajdonképpen az ország első embere. Pedig'1 lehetetlen nem érzékelni, hogy a köztársasági elnök személyében már egészen 'másról van szó. ö ugyanis minden megnyilvánulásában emberközelben tud maradni, akár arról beszél, hogy az országnak milyen kilábalási esélyei vannak a válságból, vagy arról, hogy éppen mit reggelizett. Nem deklarál, nem oktat ki másokat, hanem igyekszik partnerét meghallgatni és megérteni. Szemmel láthatóan nem érdeklik a presztízsszempontok és az sem, hogy erős vagy gyenge elnöki szerepet szánnak-e neki. Izig-vérig politikus, aki rá tud hangolódni mások problémáira. Mindez persze politikai kultúra dolga. Márpedig politikai kultúránk nem túlságosan fejlett, ez közismert. És ebben a tekintetben egyik párt sem vethet a másik szemére semmit.- Közhely, de tény, hogy mindnyájan most tanuljuk a demokráciát, és ebben a tanulási folyamatban senkinek sem lehetnek privilégiumai. A kizárólagosságra törekvés helyett meg kell tanulni a konszenzuskeresést, s ehhez toleranciára van szükség. Toleranciára a másként gondolkodók, a más pártállásúak és az ellenzékiek iránt is, mert előfordulhat, hogy mi tévedünk. Senki sem lehet csalhatatlan, még ha önmagát annak is szeretné tudni, akkor sem. Ami pedig a hatalmi pozíciókat illeti, történelmi tapasztalat — különösen itt, kelet-európai térségünkben —, hogy az a józan politikus, aki el tudja fogadtatni magát és álláspontját másokkal, s nem az, aki kemény kézzel keresztülveri az akaratát. (A szerző politológus)
