Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)

1991-10-30 / 8145. szám

Kelet-európai királyfik csókjai

Európai zavarodottság

„MI BENN VAGYUNK a fősodorban...”- idézte Arany Jánost a parlament minapi külpolitikai vitaülésének felelős szónoka, a külügyminiszter. Nos, rendben, gondolhatta a figyelmes néző, hallgató, de merre is . visz e fősodor? Mert az nem újdonság, hogy „vásznunk dagad, hajónk előre megy”, kevésbé emelkedettre váltva az sem, hogy „a rendszerváltás következtében lehetőség nyílt arra, hogy országunk kiegyensúlyozott, valós érdekeinek megfelelő, megújuló tartalmú külkapcsolati rendszert hozzon létre”, vagy hogy „a külpolitikában az irányváltást végrehajtottuk, Magyarország és a magyarság nemzetközi tekintélyét nem csorbítottuk”.

Valóban ennyire mondanivaló és főképp jövőkép htján lennénk? Úgy tűnik igen, mert a pártszónokok mondanivalói gondolatcsíráit leszámítva csak laposságukban voltak mérhetők a külügyminiszter expozéjához.

Persze, külpolitikusainkra az vesse az első követ, aki náluk jobban látja, hogy kettő, öt, tíz év múlva mivé is lesz Európa? Nemzetközi konferenciák során járva, az ember aligha tapasztalhat mást, mint hogy nagy a zavar a politikusi, szakértői fejekben; igazából senki nem tudja mit is kéne, lehetne tenni - dehát ezt hitelvesztés nélkül nehéz bevallani. A zavarodottság oka, hogy az augusztusi szovjet fejlemények nyomán az elmúlt évtizedek kialakult s széles körben elfogadott Európa struktúráinak maradéka is leromlott. Amíg a beszűkült, de még a felszínen egységes szovjelhatalom, vagy legalábbis annak látszata létezett, az atlanti Európa még megbirkózni tűnt a kelet-európai új demokráciák állal felvetett problémákkal. Kis segély, sok szóbeli bíztatás a hirtelen hasonszőrűvé vált keleti peremeknek - ez volt a recept. NATO-tagság, a trianoni föderációk szétzüllése, új nemzetállami igények? - szóba sem jöhettek, amíg a gorbacsovi Szovjetunió állítólagos peresztrojkáját, „új külpolitikai gondolkodását” (micsoda frázis!) veszélyeztethették volna. Már egy éve tudott volt, hogy Jugoszlávia rövidesen megszűnik létezni: mégis a Nyugat moccanatlan maradt, nehogy a szovjet köztársaságok bármiféle bíztatást véljenek magatartásában felfedezni. Az izgága kelet-európaiak NATO-tagsága tabutéma volt. nehogy egy esetlegesen a halárai mentén húzódó (nyugati) védelmi szövetség feleslegesen „izgassa” a szovjeteket.

A FÉLRESIKERÜLT PUCCS NYOMÁN a nyugati megítélés ugyan változott (mert hiszen a szovjet fenyegetettség végképp hitelét vesztette), a Nyugat zavarodottsága csak fokozódott. Nem jó, hogy e kelet- s délkelet-európaiak újrarendezni kívánnák belső, s ne adj Isten, külső határaikat, dehát mit is tehetnének (megfontoltságra ösztönző pénz híján) ez ellen? Az sem jó, hogy a közép-európaiak kétségbeesetten dörömböltek bebocsátásért áz Európai Közösség kapuján, dehát a közösségi parlamenteket, utcákat és a bejövő kamionokat ostromló parasztok (ruhagyárosok, acéltermelők, szénbányászok,

slb.) rendőri megfékezésén kívül az EK aligha tehet valamit. Márpedig rendőri eszközök ma, Nyugat-Európában nemigen divatosak,

még akkor sem, ha a tét a keleti peremek jövője. Ráadásul itt sokkal többről van szó, mint csupán szűk érdekcsoportok jobb belátásra térítéséről.

MI LESZ a jól bevált európai politikai renddel? Mi lesz az Európai Közösséggel, amely egységprogramját tizenkét nem egyforma, de már (többé-kevésbé) összeszokott tagra építette? S mi lesz a NATO-val, az at- - lanti „közösség” egyetlen, komoly intézményes keretével, amelynek lényege (az amerikaiak európai jelenléte, a németek kordában- és a szovjetek visszatartása) éppen az egy nagy közös ellenség által egységben tartott tagság kizárólagosságában rejlett? Mi lesz ilyen körülmények között a Nyugat-európai Unió Csipkerózsika-álmot alvó katonai szervezetével, amelyet újabban kelet-európai királyfik sora csókolgat? Vagy a helsinki folyamat néven ismert intézményrendszerrel, amely ha túl kemény, tehát tényleges döntéshozatalra és végrehajtásra képes - azért, ha túl puha, hát - ezért nincs a résztvevők ínyére. És akkor az ENSZ-t még csak nem is említettük: mivé lesz a szervezet - újabban komolyan vett - Biztonsági Tanácsa: ahol egy szovjet uniónak helye van, ott miért nincs az európai közösségnek: ahol netán Oroszországnak helye van, ott miért ne lenne Németországnak? «

Külpolitikusaink tehát aligha hibáztathatók azért, hogy halvány fogalmuk sincs arról, hogy milyen intézményi és politikai környezetben teszik majd dolgukat holnap s holnapután. De e nagy globális zűrzavarban netán lehetne vélményük arról, hogy milyen környezetet szeretnénk. Sajnos, a békés parlamenti párbeszéd figyelmes hallgatói ez ügyben is tanácstalanul távozhattak.

Vajon erős Európát akarunk? Ha igen, s gondolom igen, akkor Európa kemény (gazdasági) magját miért puhítjuk dörömbölő bebocsátási kérelmeinkkel? Akarunk-e olyan euro-atlanti biztonsági-védelmi szervezetet, amely majdan kellő garanciákat kínálhat azok ellen, akik az „európai rendből” önmagukat zárják ki? Mert hiszen Európa, amelyhez oly hevesen vágyunk csatlakozni, nem egyéb mint egy értékközösség, némi földrajzzal vegyítve. Ha valóban akarjuk mindezt, s nem csupán felmutatható, hivatkozható rövid távú belpolitikai előnyöket, akkor miért nem azon vagyunk, hogy a megzavarodott, és nem túlzás, talajt vesztett európai intézmények - majdani befogadóink — kiforrják magúkat? Mit akarunk egy NATO-tól, amely az önmeghatározás mély válságát éli át? Mit akarunk most és azonnal - egy értékes, de politikailag még nem fajsúlyos szabadkereskedelmi megállapodáson kívül - az Európai Közösségtől, amely intézményi és hivatali energiáit tekinve egyszerűen képtelen megbirkóz-Magyar Nemzet, 1991.okt.26