Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)

1991-10-29 / 8144. szám

Népszabadság, 1991.okt.24. n-EGY NEM ELMÉLET) VITA ELŐ- $S HÁTTEREIRŐL Székely autonómia? Elvben pisszenést sem vált­hat ne ki a székely autonómia gondolata. A székelymagyarok *— megannyi betelepítés és ki­vándorlás után is — egykori területük java részén ugyanis még mindig nagy többségben vannak. Európa csöndesebb felén ta­lán már meg sem értik, miért ne élvezhetnének helyi auto­nómiát, teszem azt, a frízek... Igen ám, csakhogy a többségi román politikai észjárást, mi több, érzelemjárást jobbára más szelek s viharok terelgetik. (Régiónkban minden szubjek­tív hergeltség objektív erővé válhat.) Még a bukaresti par­lamentben is ügy merednek most a székelyekre, mintha az albérlőnek (azazhogy inkább: az ágyrajáró, a házba kegyből beeresztett, földönfutó jöve­vénynek!) egyszeriből pimaszul megjött volna a hangja, s azt követelné, hogy a házigazda kopogtatás nélkül ne léphessen be a szobájába; külön villany­órát szereltetne föl, és saját szüleinek arcképét akarná ki­tenni a falra... Fölháborító, ugye? No persze, azt a legelfogul­tabb románok is sejtik, hogy ha a Székelyföld, mondjuk, a mai Arad és Bihar megye he­lyén lett volna, nincs az a Trianon — még az a Trianon sincsen! —, amely Bukarestre ruházta volna e föld felségjo­gait. Csakhogy a székely auto­nómia mostani, kezdeményező fölemlitői az államiság, a ho­­vátartozás kérdését ismerete­im szerint még csak nem is érintették. Katona Ádámék nem Székely Köztársaságról szóltak, s az autonómia eszmé­jét szembe sem állították a ro­mán fennhatóság tényével. Mégis olyan vakdühöt váltot­tak ki, mintha még az illeté­kesek sem tudnák, mi a kü­lönbség elszakadás és autonó­mia között. Holott tudják — de távolról sem az az érdekük, hogy azt másoknak is megma-* gyarázzák. Ellenkezőleg. . „ Területi és nem területi önvezetés Nehogy bárki azt képzelje: magyar szemszögből valaminő maximalista, eszményi megol­dás lenne a székely autonómia. A gordiuszi csomót sem vágná el teljesen — ám ehhez mégis kénytelen lenne kétélű kardot rántani. Először á?ért, mert (még ha az autonómia nem­csak Hargita és Kovászna me­gyét, de az egész Székelyföl­det foglalná is magában) — o romániai magyarságnak csu­pán egyharmadát ölelné föl. Mi lenne a többivel? Vajon kiszol­gáltatottabb, avagy védettebb lenne attól, hogy működik a székely autonómia? Az 1952-es román alkotmány többek között azért hirdette meg az álságos Magyar Auto­­óm Tartomány kialakítását (amely csakis ama egvharmad­­a terjedt ki), hogy előkészítse Magyar Népi Szövetség 1953- immáron formális fölszá­­olását is (mi szüksége, nem­­jie, a kisebbségnek érdekvédel­mi szervezetre ott, ahol auto­nómiát élvez?!) — másrészt,­­liogy a kiemelt területen kívül, árinál könnyebben morzsolja föl a magyar létet, intézmény­­rendszert. A tartomány ezen­közben ugyan sem magyar, lsem autonóm nem volt, az erős (román nemzeti érzés mégis égő sérelemként élte meg puszta, formális létét is. Amúgy' is mindmáig érvényes egész mi­tológiája van annak, hogy ja ki­sebbségi magyarság Erdélyben elnyomja, üldözi, asszimilálja a többségi románságot’’ (!) — és e mitológiának, bármily hihe­tetlen, hitele van. Másrészt, ha az autonómia (önkormányzat, önrendelkezés, önszervezés, önirányítás, belső szuverenitás) csak területi sík­ban lenne elképzelhető, és csak ott, ahol a kisebbség részará­nya jelentős, avagy éppen he­lyi többséget alkot, mint a Székelyföldön — akkor ugyan miféle sors várna a magyar­ságra ott, ahol létszámban lo­kálisan is kegyetlenül alulma­radt? Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár néhány évtizede még többségi magyarsága mára ki­sebbségbe szorult (s tudjuk, miként). Ez azonban modern -demokráciákban (lásd brüsszeli íiamandok és vallonok) nem lehet akadálya a politikai, kul­turális, oktatásügyi önszerve­ződésnek, önrendelkezésnek, 'önvezetésnek. A területi és nemcsak területi síkban meg­testesülő etnikai szabadságfor­mák (és tartalmak) rendszere azonban e régióban még meny­­•*»ei utópia. A tomboló gyűlö­letben és gyanakvásban nem az ideálok, hanem csakis az •rők indulatai érvényesülnek. Tapintat és kudarc Az örök erkölcsi dilemma: megszólaljon-e az ésszerű, jog­szerű igény akkor is, ha pusz­ta megszólalása is politikai táj­funt okoz? A politikád kultúráról sokat beszélünk, a politikai műve­­letlenségről keveset. A székely autonómia igénye ’ elvileg kikezdhetetlen — meg­fogalmazása azonban az adott színvonalú politikai közegben persze fölkorbácsolta a ma­­’gyargyűlöletet. Az elhallgatása s elhallgattatása azonban va­­’jbn Jebb? . Igaz: a hisztériát provokálni aem kell. A romániai magyar­ság politikusai azonban kény­telenek tudomásul venni: az egyoldalú, örökös politikai ud­variasság, a gyöngébb tapinta­tossága az erősebbel szemben, a kisebbség szakadatlan lova­giassága -a túlerővel szemben eleddig nemigen vívott ki el­ismerést, s eredményre sem vezetett. Legíönnebb — rend­kívüli nemzetközi helyzetben — ígéreteket csikart ki; telje­sítésüket már sosem volt képes kikényszeríteni. Alig akad ma többségi po­litikai erő (még az ellenzék tá­jain is), amely ne tekintené ragy minősítené tűrhetetlen területi fenyegetésnek a szé­kely autonómia szóbahozatalát, a ki merné mondani: ez vol­taképpen igen szelíd, békés és természetes igény, amely sem­minemű kifogás alá nem eshet. A határon innen azonban bölcsen tartózkodunk — még fia bele is fehéredik az aj­kunk. Letérten tudomásul-ve­hetjük, hogy a romániai ma­gyarság egyharmadára kiterje­dő, rendkívül szerény igényt is hisztérikus tombolás fogadja odaát, s hogy Romániának any­­nyira nincsenek magyarsag­­szakértői és nemzetiségi szak­értői, hogy még a parlament­ben is elhangozhat: a magya­rok elnyomják és magyarosít­­j ják a székelyeket (!) — mi pe­dig még arra is képtelenek va­gyunk, hogy az akadémiai ki­adású Er<üÉly-történet rövidí­tett váltomtát románul is ki­adjuk, hogy megjelentessük a székelyek átfogó történetét ro­mánul, hogy színvonalas ro­mán nyelvű rádióműsorokat sugározzunk Budapestről, hogy legalább az értelmiség számá­ra igényes, vonzó, tárgyilagos kétnyelvű lapot, folyóiratot ad­junk ki. Nem mintha túlzott reményeket fűzhetnék mind­ehhez. Am nehezen viselem el a bűntudatot azért, hogy még az őszinte román érdeklődő ke­zébe sem tudunk tisztességes, tárgyilagos, cáfolhatatlan iro­dalmat adni. Nemcsak a román —magyar ügyekről. Arról sem, hogy milyen kisebbségvédelmi koncepciók alakultak ki a nyu­gati demokráciákban. Egységes, emelkedett Euró­páról álmodozunk — közben szűkebb régiónk a gyűlöletek tűzvészében recseg-ropog. Min­den irracionális látszat mögött hatalmi érdekek logikus erővo­nalai feszülnek. A legszebb helsinki szavak is pusztába ki­­áltattak. Fölvilágositás, tárgy­szerű igazság, ésszerű érvelés mit sem ér, lepereg a dühvei

Next

/
Thumbnails
Contents